Ülök az elhagyott szobában, magányban,
Ide régóta nem nyitott be senki sem.
Régiek már a tárgyak,
Csak ők tudják, mit jelentenek nekem.

Kinyitom könyveim elsárgult lapjait,
Oly sokat olvastam már teleírt sorait.
A múlt homályában csendben elmerülve
Gondolataim visszaszállnak, sors tükrébe nézve.

Minden lap egy kedves emléket idéz.
Szememből könny hull, a múlt megigéz.
Becsukom a könyvem gondolkozva,
Lesz-e még valaki, aki valaha kinyitja?

Kinyitja-e, olvasva soraim üzenetét?
Amit a múlt fátyla eltakar, s emlékét?
Emlékeztek-e majd, szóltam hozzátok?
Örömem, bánatom veletek megosztok.

Mert írtam a szeretetről, mely Isten ajándéka,
A hazáról, hogy el ne feledd soha!
Írtam a magyarságról, ősi fészkéről,
Hősi küzdelmeiről, tengernyi könnyéről.

Írtam, hogy a hazáért, ha összefogtok,
Ne hagyjátok magára, nehéz lesz sorsotok!
Írtam a barátságról, mely szent kötelék,
Fogjátok erősen, ne engedjétek el egymás kezét!

Írtam a tájról, szép magyar rónaságról,
Földjeinkről, csikósról, csikójáról.
Írtam a Balaton hullámzó habjáról,
Badacsony és a többi hegyek karolásáról.

Írtam Trianonról, szép hazánk szétszabdalva,
Ne hagyjátok, gondoljatok a határon túli magyarokra!
Mert küzdenek ők minden nap a magyarságukért,
Szerető szívükben a tűz nem csitul a nemzetért.

Írtam a tanyákról, az elhagyott iskolákról,
Hol a csengő, sem a kolomp már többet nem szól.
Földjeinket idegen veti be s aratja.
Mily sok küzdelem jut most is a magyarnak.
Isten is akkor segít, ha összetartanak.

Világító lámpám már lassan elalszik,
Becsukom könyvem, így marad a sírig?
S ha egyszer mégis véletlen valaki rátalál,
A nyitott könyvből üzenetem visszajár.

Mosonmagyaróvár, 2017. június 13.