Kimegyen a legény csöndes temetőbe,
Bánat fogja kézen, s kíséri menőbe’.
Kőkemény markával vérző szívét marja,
Akár mosott ruhát, levétől facsarja.
Megáll most a legény egy sír előtt, gyászban,
Írott fejfa bújik virág-paplanában.
Ránéz könnyes szemmel, saját neve rajta,
Tudja nem az övé, csupán kitől kapta.
Hetvenöt esztendő bújik ott a mélyben,
Elfér ennyi ”tanyán”, szűkösen, szerényen.
Hisz’ a nagy-rész itt van, e világban ragadt:
Milliónyi emlék, mi a szívben maradt.
Felsóhajt a legény, s nem pöröl halállal.
Mért is menne szembe’, hasztalan az árral?
Letörölve könnyét fejet hajt csöndesen,
S apja emlékével megyen, megyen, megyen...
Telnek majd a napok, s reá jönnek évek,
Talán lesz még bánat, talán lesznek szépek.
S büszkén szól a legény, végső perce, ha jő’:
Bizony szorgos élet nehéz munkája ő...
Kimegyen a legény csöndes temetőbe,
Édesapja sírja némán áll előtte.
Üvöltene: miért, hej, teremtő Isten!
Tudom… majd az idő... jön... hogy megsegítsen...
Rácz Endre ©
2015 03. 10. Szerep
