A szobában volt egy szekrény és ebben sorakoztak a könyvek és egy kicsi imakönyv. Valamennyi régi és sokat olvasott volt. Lapjaik megsárgultak, és talán némelyik már ki is esett vagy rongyosan, összegyűrve lógott ki belőle. Látszott, hogy gazdájuk is öreg és már nagyon régen vett új olvasnivalót.     Lehetséges, hogy megromlott a látása és ezért feleslegesnek tartaná könyves boltokba új köteteket venni. A betűket csak a lelki szemeivel látja, és ha kíváncsi valamelyik régi könyve tartalmára felidézi a benne lévőket emlékezetből. Pedig valamikor réges-régen nagyon szeretett olvasni. Élt-halt a könyvekért és az irodalomért. Író szeretett volna lenni. Gondolatban sok, szép történetet kitalált, amelyeket talán érdemes lett volna papírra vetni. Sajnos közbeszólt a háború. A második szörnyűséges világháború. Neki is mennie kellett a frontra, a messzi muszka földre a Donhoz, hogy esküjéhez híven megállítsa a vörös áradatot, hogy megvédje a hazáját. Ment sok társával és tudták sokuk soha többé nem tér haza, de mégis engedelmeskedtek, mert a haza szólította őket.
    Még mielőtt elment anyja egy kicsi imakönyvet csúsztatott zsebébe és sírva a fia fülébe súgta.
-   Ez majd megvéd a haláltól.
Igazából fel sem fogta anyja szavait. Nem tudta elképzelni, hogy ő meghalhat.
    Az imakönyv a szíve fölötti zsebében volt. Néha – néha a harcok szünetében belepislantott, de igazából nem tudta lekötni az érdeklődését és inkább mindig visszatette a szíve fölé.
      Egyik reggel arra ébred, hogy az ég szakad rájuk és itt a világ vége. Ha még a világ vége nem is jött el, de az oroszok iszonyatos nagy erejű támadást indítottak állásaik ellen.
Felvették a harcot a túlerővel és hősiesen küzdöttek magyarokhoz méltóan. Nem futamodtak meg, nem mentették életüket, pedig már alig volt lőszerük. Mégis kitartottak. Hősiességük még az ellenséget is meglepte.
     Az egyik támadásnál hirtelen egy hatalmas robbanást hallott egészen közel és minden elsötétült, és többre már nem emlékezett. Maga sem értette, hogy sikerült életbe maradni? Bajtársai valahogy eltámogatták egy orosz hadifogoly táborban, amikor fogságba estek. De erre nem emlékezett. Valahogy ez kiesett az emlékezetéből. Meg kellett volna halnia, de élt. Minden sötét volt. Úgy érezte az univerzum sötétsége veszi körül. Az is volt, mert megvakult. Egy repesz fúródott a szemébe. Elszálltak a színek, a formák, soha többé nem látta a kék eget és azon suhanó madarakat.
Meg kellett volna halnia. A másik szilánk a mellét szúrta volna át, ha a gyilkos vasdarabot a kicsi imakönyv meg nem állítja.
   Igaza volt anyjának az imakönyv megmentette életét, de szeme világát nem. Örök sötétség birodalmába került, ahonnan nincs menekvés. Míg lélegzik, s mozog, itt kell élnie vakon és a fényt elfelejtve. Csak a hangok maradtak meg neki.
    Hosszú évek múltával nagy nehezen hazakerült Szibériából a hadifogoly táborából. Nem értette, hogy az oroszok, miért kegyelmeztek meg életének? Hiszen szinte semmire sem tudták használni, míg bajtársai nehéz munkával erdőt irtottak hóban és fagyban. Ő addig a táborban volt tétlenül. Ez volt a büntetése, és talán hihetetlen, de ez sokszor kínzóbb volt, mint az embertelen munka.
Ilyenkor a könyveire gondolt és megsimogatta a kicsi imakönyvet a szíve fölött. Már az írást nem láthatta, de érezte a repeszt, ami mélyen a lapok közé fúródott.
   Ezért volt a könyvszekrényben csak régi könyv és a kicsi imakönyv. Sajnálkozva nézték az öregembert, aki könny nélkül sírt és nap, mint nap felidézte emlékeiben hős társait, akik életüket adták a hazáért. Neki is meg kellett volna halnia, de a kicsi ima könyv megmentette az életét.