Kocsma szinten és felsőbb körökben

Ma reggel is betértem a szokásos kávézómba, ahol épp azon folyt a késhegyre menő vita, hogy ki is a magyar. A korábbi Fradi és Vasas drukkerek hirtelen átképezték magukat antropológusnak és egymás szétivott, borvirágos arcán vizsgálgatták a genetikai lenyomatokat. Még mielőtt verekedéssé fajult volna a dolog, kifordultam a kocsmává züllött presszóból. – Jézusom, már ezek is? Én eddig úgy tudtam, mi mindannyian magyarok vagyunk, vagy mégsem?- Még közhelyes kérdésre sem szabad közhelyes választ adni. Hát akkor nézzük!

  Hiába verik egyesek a mellüket, nincsenek a magyarság szeizmográfmérő, vagy a hungarológiai paraméterekkel betáplált génvizsgálók birtokában. Semmit sem érnek a több száz évre visszavezetett családfák, kopott kutyabőrök e be és kivándorlásoktól, háborúktól feltépett kis hazában. Magyarnak lenni nem etnikai, vagy faji kategória, hanem dicső és nehéz, morális feladat, sorsvállalás, kultúrtörténeti kérdés. Mert közénk tartozik mindenki, kinek valóban nem csak térkép, esetleg földbirtok e táj, hanem szenvedéseink és örömeink élettere.

Mindenki, kinek évszázadokról mesél egy a folyó szennyes árján hánykódó dinnyehéj, kinek nemcsak volt, vagy leendő szolgája a somogysági kanász, paraszt, hanem szövetségese a bajban, barátja és honfitársa a sikerben, hordozza akár a balti vagy nordikus rassz jegyeit. Ha már tudóskodunk, akkor csak a domináns rasszokból öt-hat van közöttünk, nem beszélve azok keverékéről, variációról. Akár honfitársaktól számkivetve diaszpórában az értől az óceánig hosszú utat tettél meg, akár mint a Hortobágy poétája, akár mint sztregovai vagy niklai remete provinciális indulatoktól lehúzva belső emigrációban élsz, magyarnak lenni ítélet és kegyelmi állapot, mely termékeny szenvedéssel áldja meg a lelket. Magyar az, kinek a Himnusz vagy a Szózat hallatán könnybe lábad a szeme, mert őszintén imádkozni csak könnyezve lehet. Magyar az, akinek a lelkében még ha ott pislog is a turáni átok, nem gyűlöletre, gőgre tanít, mert tudja az övéi idegenbe szorulva ettől szenvednek. Magyar az, aki irtózik minden szélsőségtől, pártoskodástó, pártütéstől, ki nem támad honfitársaira, kinek legszentebb gyermekeinek és az ifjúságnak a jövője, kinek minden magyar nyomora, szenvedése a saját gondja is, ki a nehéz időkben saját áldozatával mutat példát, és senkit uszít, és küld vágóhidra.

  Mivel a kultúránk igazi értékeket hordoz, és nemes, ezért tudd, hogy még lenézve, üldözve is az irigyelt nemzetek közé tartozunk.

    Ha fáj a szíved a szántatlan földek, vagy egy szép arcú koldus láttán, még ha tudod is, hogy már nem neked zöldell a vetés, bizony magyar vagy. Ha a szétesett családok panaszait hallva, a kivándorlási, öngyilkossági, önromboló statisztikákat olvasva össze szorul a szíved, magyar vagy. Ha aggódva figyeled, hogy lopják szét az országot, és szívják el a nemzet életerejét egykori és mai illetékesek, ha örülsz a közös sikernek, magyar kell, hogy legyél. Német László mondta ’44-ben a német megszállás előtti hónapokban egy egyetemistáknak tartott előadásán, mikor szomorúan aktuális volt ez a kérdés: -Az nem magyar, aki arra gondol, csak jöjjenek be a németek, majd felakasztatok pár haragosomat, az sem magyar, aki abban bízik, ha bejönnek az oroszok ők felakasztat pár haragost. De magyar az, aki azt suttogja titkon, ne jöjjön be senki, mert akkor felakasztanak.- Aztán bejöttek a németek, és az oroszok, és történt, ami történt.

  Most talán szelídebb gyűlölettől szeplős időket élünk, talán szerencsések vagyunk, mert egy ideje magunk vagyunk magunkban. Így talán könnyebb nekem, nekünk válaszolni e közhelyes kérdésre akár felsőbb-akár kocsmaszinten. Nekem csak ennyire futja most.