Megboldogult MDF-es koromban gyakori vendég volt irodámban egy férfi, - Imre - aki valamikor régen tanárként dolgozott. Aztán jött ’56 a maga gyalázatos tetteivel. Imre abban az időben is merte felvállalni a nemzet iránti elkötelezettségét, amit az AVH ugyancsak nem tolerált. Úgy összeverték, hogy az akkor Krisztusi korban lévő férfi többé „nem a régi” lett. Nem bántott ő soha senkit, de az agya megbomlott.
  Az irodalom iránti szeretetét megőrizte, továbbra is rengeteget olvasott, szemmel látható volt, hogy korábban a legokosabb emberek közé tartozott. Unalmas óráiban írta folyamatosan a verseit. Zavaros írások voltak ezek, de itt-ott kiérződött egy-egy gondolat, amely visszamutatott a múlt azon időszakára, amikor még ép elmével tanította diákjait. Abból a néhány kusza, elvétett mondatból még mindig sütött a hazaszeretet.
  Talán ez volt az oka, hogy soha, senki nem zavarta el, ha betévedt az MDF, a KDNP és a MIÉP irodájába, vagy a Megyei Önkormányzat elnökének, és alelnökének az irodájába – akik akkor az említett pártok tagjai közül kerültek ki. Alig érthető verseiből könyvet készített, majd végigjárta az említett irodákat, és addig nem mozdult, amíg némi anyagi támogatást ki nem csikart. A részvét, a sajnálat mindig győzött, így a könyvének kiadására nem kellett költenie. Valahogy úgy fogta fel mindenki, hogy a tanárkénti „előélete”  és az ártatlanul elszenvedett sérelmei miatt legalább némi pénzzel segítse a szerencsétlen embert. Imre senkit nem csapott be, nem magára költötte a pénzt, hanem a könyvének a kiadására fordította! 
  Amikor mindenki meglepetésére elkészült a könyv, - amelyben a versek egyszerűen szörnyűek voltak - újra végigjárta az őt támogatókat, és daruval sem lehetett addig elmozdítani onnan, amíg a megjelent könyvéből nem vásároltak, amit persze dedikált is. Nem adta drágán, és mert egyébként semmi áron nem volt hajlandó távozni, újfent szerencsével járt, utolsó darabig el is adta valamennyit.
  Imre nagyon tisztelte a nőket. Belépve az irodába, azonnal a hölgyeket köszöntötte: - Kezét csókolom! – mondta. Köszöntését tett is követte, mindjárt és minden alkalommal legalább háromszori kézcsók kíséretében. (Valahogy így: - Kezétcsókolom, (Cupp, cupp, cupp.)
  A hölgyek ezen csak mosolyogtak… egy ideig, amíg szörnyen zavaró nem lett a kézcsók. Imrénk ugyanis minden egyes, még a legrövidebb mondatát is „Kezétcsókolom… cupp, cupp, cupp” tettekkel zárta, elmarva a szegény hölgyek kezét, akár hányan is tartózkodtak az irodában, és akárhogy is dugdosták a hátuk mögé, vagy bárhova… A jelenet valahogy így nézett ki: - Kezétcsókolom, (cupp, cupp, cuppp). Hoztam az elkészült könyvemből, kezétcsókolom (cupp,cupp,cuppp). Dedikálom is, kezétcsókolom,(cupp, cupp, cuppp)….
 Egy idő után meguntam a mondatonkénti, minimum háromszoros kézcsókot, és rosszalló tekintettel próbáltam értésére adni, hogy elég az irodába belépéskor az egyszeri kézcsók… Imre némi sértettséggel nyugtázta arckifejezésemet, majd így szólt:
-Ne tessék megmosolyogni engem, kezétcsókolom, (cupp, cupp, cuppp)- újra elkapva a kezemet és rálehelve a kézcsókokat - úriember vagyok én, kezétcsókolom (cupp, cupp, cuppp,) tudom én, hogy mi az illem, kezétcsókolom (cupp,cupp,cuppp…) Illemhelyen nevelkedtem én! Kezétcsókolom, (cupp, cupp, cuppp….)
  Az "illemhely" említését követően kitört az irodában tartózkodókból a nevetés, amit Imre az Istennek nem akart megérteni, ezért kissé megsértődött, de a mondatonkénti kézcsók továbbra sem maradt el.
 Egy alkalommal ismét felkeresett bennünket újabb verses könyvével. A helyi rádió főszerkesztője vérbeli vörös ivadék volt, akit minden jóérzésű, nemzeti érzelmű ember szívből utált - ahogy ő is mindenkit, aki nemzeti érzelmű volt. Gondoltam, kitolok vele.
- Te Imre! -  Ezek a versek olyan szépek, hogy nem csak nekünk kellene megmutatni, hanem az egész városnak. Nem jó az, hogy csak mi olvassuk. Aki nemzeti érzelmű, azt nem kell hazaszeretetre nevelni! Menj be a rádióba, keresd xy főszerkesztőt, és addig onnan el ne mozdulj semmi áron, amíg meg nem engedi, hogy felolvasd valamelyik műsorban néhány versedet. Ha nem engedi a felolvasást, akkor cövekeld le magad, és semmi áron el ne mozdulj onnan, amíg legalább ötven darab könyvedet meg nem vásárolja, ott helyben kifizetve! 
  Imrénk megfogadva tanácsomat, sűrű „kezétcsókolom, cupp, cupp, cupp” köszönést követően elviharzott a rádióba.
  Másnap vigyorgó képpel megjelent az irodában, és kissé ugyan sajnálkozva mesélte el, hogy a felolvasást semmi áron nem engedték neki bárhogy követelte, de  az összes könyve - mind a kettőszáz - elfogyott…