Gátlásaim rabláncát
széttörni képtelen vagyok,
boldogtalanul múlnak a napok.
Nem szólok, s zavartan hallgatok,
de közben iszonyú magányos vagyok.
Kár minden szóért..kár a könnyekért,
átnézel rajtam nap mint nap... Miért?
Csak mert sokkal nagyobb hévvel égsz
Te már senkitől, semmitől se félsz?
Tudom, apró porszem vagyok csupán..
elcsukló hang egy néma zongorán...
Kiapadt forrás, elszáradt virág,
kin átgázolt az egész világ.
Nézz rám még egyszer,
emelj fel a porból,
ragadj ki ebből
az elátkozott
korból,
vegyél karodba,
ringass csendesen.
ölelj magadhoz újra, Kedvesem.