Gátlásaim rabláncát 
széttörni képtelen vagyok,
boldogtalanul  múlnak a napok.
Nem szólok én zavartan hallgatok, 
de közben iszonyú  magányos vagyok.
Kár minden szóért  kár a könnyekért,
 átnézel rajtam nap mint nap... Miért? 
Csak  mert sokkal nagyobb hévvel  égsz
és Te már senkitől, semmitől se félsz?
Tudom aprócska porszem vagyok csupán,
elcsukló hang  egy néma zongorán.
Kiapadt forrás, elszáradt virág,
kin átgázolt az egész világ.
Nézz rám  még egyszer 
emelj fel a porból,
ragadj  ki ebből 
az elátkozott 
korból, 
vegyél karodba, 
ringass csendesen.
ölelj magadhoz újra Kedvesem.