Ülök a TV előtt, nézem a híradót és a rendkívüli adásokat. Árvíz van, sok ember követi velem együtt az eseményeket.

Az egyik elöntött kistelepülés helyzetjelentése közben megbicsaklott a lelkem azon az apró anyókán, aki kendőbe kötött motyóját szorongatva sírdogált. Várta a buszt ami elviszi őt...ki tudja hová? 

Flanel hálóingére felkapott egy régi kardigánt. Ahogy az Isten megadta, mamuszban hagyta el házikóját. Gyorsan kellett cselekednie, hiszen a falucska gátja bármikor átszakadhatott.

Már aludt, amikor polgárőrök dörömböltek a kapuján.

- Róza néni siessen hama. Szedje össze az iratait és pár cuccot. Vészhelyzet van!

Korához mérten igyekezett eleget tenni a sürgető kérésnek.
Szipogva kapkodta össze igazolványait, néhány ruhadarabot és leakasztott a falról egy megfakult, bekeretezett esküvői képet. Ezt nem hagyja itt a víz kénye-kedvére. Ez volt az egyetlen képe férjéről, akit 1944-ben, közvetlenül az esküvőjük után soroztak be. 
Egy pillanatig a távolba révedt...öreg agyába bevillant utolsó emléke Jánosról...aki bakaruhában, vállán puskával állt a vonat lépcsőjén és integetett, amíg csak el nem tűnt a láthatáron a szerelvény, ami a frontra vitte hites urát...
Soha többé nem látta viszont...azt sem tudja hol van eltemetve. Csupán egy sürgöny jött, melyben személytelenül kimért szavakkal közölték vele...Jánosa eltünt.

- Ejnye Róza néni! Jöjjön mán kend, az árvíz nem tréfál.

- Menek Fiam, menek...

Egy pillanatra visszanézett házacskájára, amit drága jó szülei hagytak rá. Itt tette meg első lépéseit, itt serdült eladó lánnyá, itt kérte meg kezét az ő Jánosa és itt élte le hosszú életét... szülei halála után teljes magányban. Soha nem adta másnak a szívét, pedig sok kérő legyeskedett körülötte, mert igencsak szemrevaló teremtés volt. 
Titkon azt remélte...egyszer csak haza jön a párja. Minden este Jánosnak is megvetette az ágyat, minden este megsimogatta ura vánkosát és minden este elmondott érte egy imát.

- Tessék má gyönni Róza mama!

- Menek Fiam, menek...

Két kövér könnycsepp botorkált végig ráncos arcán. A busz megérkezett, nyomában már utat tört magának a víz is, átszakadt a gát.
A buszablakhoz nyomta fejét...és látta ahogy az ár elönti az utcájukat, betódul a házakba és kíméletlenül eláraszt mindent.
Búcsúzott...emlékeitől...eddigi életétől, mindentől és mindenkitől.

Leült, motyóját ölébe vette, fejét a háttámlának támasztotta és becsukta a szemét.

A busz bő fél óra zötykölődés után begördült a városi kollégium elé. Az elcsigázott, kitelepített emberek komótosan szállingóztak lefelé, hogy elfoglalják átmeneti szállásukat.

Egyetlen utas ült még fenn a buszon...talán elaludt...

- Róza néni...Végállomás...- keltegette a sofőr.

Róza mama nem mozdult, lelke már messze járt, talán végre elérte a mennybéli csatlakozást.

Ülök a TV előtt...és nem találok szavakat, csak nyeldesem potyogó könnyeim, siratom a Róza néniket, siratom az árvíz miatt földönfutóvá vált embereket. Áldom azokat, akik napok óta rakják a homokzsákokat. A rendőröket, a katonákat, a rabokat, a romákat, a székelyeket, a kárpátaljai magyarokat és mindenkit aki bármilyen módon tett és tesz valamit. Én anyagi lehetőségeimhez mérten próbálok enyhíteni a károsultak problémáján. Utalok és kérem, aki csak tud segítsen!

Remélem mindenki szívéhez megtaláltam a szavakat.