Kerül az álom, talán már fél három,
köröttem szinte fáj már a gyűrött éj,
kivetettem kék tengerébe hálóm,
nyugalmat találnom benne nincs esély.

Felködlik a múltból a sok komor rom,
megnyílik alattam az időörvény,
tündérek raja és pár gonosz démon,
idézem őket, de a szívem nem fél.

Merengek régen elizzott nászokon,
mikor testemen átrobogott a kéj,
füttyent kevélyen egy eltévedt mozdony,
ébren tartva míg a reggel el nem ér.

Már moccan lassan a szürke hajnalon
lázas semmittevés, a  nívó sekély,
az öntelt áradozást nem hallgatom,
az üresség benne feneketlen, mély.

Átlépek időn, hetedhét határon,
oda, ahol már nincs veszély, meredély,
lehet, hogy csendbe ott végre elaszom,
a párnám hófelhő lesz, ágyam a tél.

Ha napra kilépni nem lesz több okom,
zárva lesz előttem az összes fényerkély,
az anyagban majd lustán elnyújtózom,
meghalni nem dicsőség, nem is erény.

2014. január 31.