Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Független Újságírók Szövetségének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes

Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Kavisánszki Péter: Szegény Kis Tündike (horrornovella)

kavipeti85
kavipeti85 képe

Ajánlom ezt a novellát Horváth Ákosnak, aki Zolival együtt 2002 őszén a budakeszii kórházban ellátott rotring ceruzahegy-munícióval, amikor a Sugárzás és a Fejünk Felett Az Ég! című novelláimat írtam.

Köszönetet szeretnék mondani Petrának, amiért a Budakeszii kórház ebédlőjében 2002 őszén olyan furcsán tartotta azt az ollót, és ezzel ötletet adott ehhez a történethez.

„JÓL VIGYÁZZ, JÖVEVÉNY,HA BELÉPSZ A HÁZBA,

                  MERT OTT VÁR RÁD A SÁTÁN!A SÁTÁN!”

                                                                                      (Versrészlet, amit az imént találtam ki)                                         

Szegény kis Tündike hétről-hétre magányosabbnak érezte magát. Csak ült egyedül egy széken, a folyosón, és lehorgasztott fejjel figyelte, ahogy a gyerekekhez Péntek délután, és a küszöbön lévő hétvége lé­vén megérkeznek a szülők, és a porontyaik táskáival megpakolva, a porontyaikkal együtt tá­voz­nak. Tündikének ez volt a hatodik itt töltött hete; ebben, a közel nyolcszáz méter magas Lapát hegy legtetején lévő, orvosi reha­bi­li­tá­ci­ós-központ intézetében.

 Kevés gyerek marad itt hat hétig, illetve egy sem maradt itt folyamatosan úgy, ahogyan Tündike; hogy egyáltalán haza se vitték, vagy meg sem látogatták a szülei, pedig hétvégente ő is hazamehetett volna. A legtöbbnek csak három vagy négy hétig tartott a kezelése, és utána véglegesen hazamentek, Tündikének ellenben azt mondták az orvosok, hogy még a tízedik héten is maradnia kell majd. A szülei nagyon ritkán jelentkeztek telefonon, és olyankor a kislány beszélhetett velük pár percet.

 A szabályzat szerint hétköznapokon itt kellett maradnia a gyerekeknek. A legtöbbjüknek ge­rinc­problémákból kifolyólag akadt dolga az intézetben, vagy egyéb végtagi betegségek miatt.

 Általában mindig több volt a lány, mint a fiú. Sőt, a múlt héten csak lányok tartózkodtak az intézetben, de négy nappal ezelőtt érkezett három fiú is. Belőlük egy; akit Ákosnak hívtak marad majd a mostani hétvégére, így a kilencéves Tündike már biztosan nem lesz egyedül, mint ez ezelőtti hétvégéken. A fiún és Tündikén kívül még két lány is kivételesen maradásra volt ítélve. Az egyik a Tündike korabeli Betti volt, a másik pedig már egy kicsikét idősebb, de a fiúnál még fiatalabb: Emőke.

 A gyerekek még nem sejtették, hogy késő délután érkezik majd egy újabb fiú is, akit a szüleinek jövő hét hétfőn kellett volna behozniuk, de mivel akkor nem értek rá, ma délután érkeznek majd meg vele. A fiú neve Adolf volt, és az egyes számú szobát kapta meg.

 Késő délután az orvosok és nővérek is hazaindultak. Ők hét közben bentlakásos dolgozókként laktak és dolgoztak az épületben. Hétvégére mindig csak néhány nővér maradt, most éppen három. Bőven elég volt ez a szám az öt gyerekre.

 Eljött a péntek éjszaka, amikor is annyi hó esett, hogy vasárnap éjszakáig elzárta a szanatóriumot a külvilágtól. A vezetékes telefon süket lett reggelre, és a mobilhálózat is használhatatlanná vált, az internetről már nem is beszélve.

 Az előző heti pénteken Tündikének teljesen elege lett, és idegileg kibukott: kiállt a szobája nyitott ablakába, alatta pedig bő egy emeletnyi mélységben ott várta az üres aszfaltparkoló. A nővérek próbálták megközelíteni, de megfenyegette őket és egyben a szüleit is – akiket a nővérek időközben telefonon értesítettek, - hogy ha nem jönnek érte azonnal, ő kiugrik. A szülők fűt-fát ígérve a telefonon keresztül lecsalogatták onnan, és a kislány halálvágya el is múlt. De a szülei csak nem jöttek érte, és bár a felszínen Tünde nyugodt volt, az csak a felszínt jelentette, a lány agya ugyanis kezdett elborulni. Mint ha valami sötét köd ereszkedett volna rá szépen lassan a napok múlásával. Egy baljós köd, mely talán a helyből eredt valamilyen sötét és ősi módon. Az elméjében háború kezdett el dúlni, és egyre inkább marcangolta magát a kislány mélyen belül.

 

 Tünde nem gerincprobléma miatt került be ide. Kissé másabb volt az ő ügyének története.

 Pár hónapja, az egyik ellenlábasa – egy tizennégy éves lány, aki egy iskolába járt vele, és sokat belékötött, ha találkoztak – haragból kilökte Tündikét az útra, ahol is pont akkor jött egy autó, és BUMM! Többszörös törést szenvedett a kislány bal lába. Azóta a csontok már beforrtak, de Tünde erősen bicegett, és erre csak a szanatóriumban tudtak jó gyógymódot. Az útra őt kilökő lány szülei fizették az egész gyógyítási procedúrát, mert Tünde szülei nagyon rosszul álltak anyagilag, ám majd a szanatóriumból kikerülve a kislányuk talán minimális sántítás nélkül fog majd tudni újra hibátlanul járni, még ha most eléggé sántikált is. Eljött a szombat, és az ebéd ideje, utána pedig Tündike lefeküdt aludni. Az övé volt a négyes számú kórterem, hétvégén három szobatársa nélkül lakott benne. A kislány lefeküdt, magához szorította vajszínű, foltozott plüssmackóját: Pimpit, és életében utoljára álmodott…

 Az eleinte kellemes álma, amelyben a macija életre kelt, és vele játszott, mint ha egy másik gyerek lenne, hamarosan átalakult valami mássá, ami leginkább egy emlék volt. Álmában újra átélte, ami tegnapelőtt: csütörtök este ebben a kórteremben történt. Akkor szinte a szanatóriumban lévő összes gyerek összegyűlt – mivel, hogy lévén ez volt az épületben a legnagyobb szoba – és lekapcsolt lámpákkal a sötétben szellemeket próbáltak megidézni. Jó móka volt, amit sok gyerek kipróbál otthon, vagy valahol – régen még én is, - bár akik hisznek az ilyesmiben, azoknak mondom, hogy elég veszélyes lehet. Azok az emberek állítják ezt, akik hivatásképpen végzik a szellemidézést. Eszerint, akik nem értenek ehhez – mint ebben az esetben a gyerekek is, vagy én – ne próbálkozzanak szellemidézéssel, mert rosszul sülhetnek el a dolgok! Olyan szellemeket bújtathatnak elő, amik balszerencsét, rossz és sötét dolgokat csinálhatnak! Jó esetben nem történik semmi, de rossz esetben bármi történhet, ami sötét és rossz.

 Hogy egy ilyen megidézett, gonosz szándékú szellem okozta-e Tündike további tetteit, vagy csak a lány józan eszét a baleset óta elszenvedett nehézségek, problémák kapcsolták ki, én nem tudhatom, mert én csak egy egyszerű mesélő vagyok, és szerencsére személyesen nem voltam ott e hétvégén a Lapát hegyen – ha ott lettem volna, most nem élnék, ahogyan a történetem szereplői sem élnek már…

 Visszatérve Tündike szobájába: a lány békésen aludt. Álomvilágban járt.  Délután öt óra tájékában behozta neki az egyik nővér a vacsorát. Ekkor Tünde már nem volt magánál, de ez a nővér számára nem látszott észrevehetőnek a lányon. Miután gyorsan elfogyasztotta a vacsoráját, elhagyta a szobáját, és az ebédlőbe ment, ahol a televízió is volt. A három nővér eltűnt szem elől. Talán a nővérszobában voltak, és pletykáltak szokásuk szerint. A gyerekek mind a szobájukban tartózkodtak, kivéve Bettit.

 A vállig érő, barna hajú Betti a televízió előtti asztal mellett ült, és békésen rajzolgatott. Tünde csatlakozott hozzá. Fél órán keresztül szórakoztak a rajzolgatással, végül már csak ki kellett vágni a megalkotott krikszkrakszos figuráikat.

 Tünde felállt a helyéről, és az egyik szekrényen elhelyezett dobozban kezdett el turkálni egy olló után, mely hamarosan a kezébe is akadt. Végignézett az ezüstösen csillogó vágószerszám sima felületén, majd a rajzolgató barátnőjén akadt meg a tekintete, hogy aztán az eszébe ötöljön valami:

 Vajon hogyan állna ez az olló, ha a kényeskedő Betti fejéből ágaskodna ki? Vajon milyen hangokat adna ki magából ez a velem egykorú lány?

 Kíváncsi lett…

 Bettike mögé baktatott, majd a magasba emelte az ollót. Keskeny mosoly húzódott az ajkaira, sötét füstként gyilkos vágy ült a szemére, azután a másik lány fejének tetejébe vágta teljes erőből az ollóhegyet. Friss, meleg vér kövér cseppjei szálltak szanaszét a levegőben, összefestve a padlót, az asztalt, és újszerű művészeti ágként vérpacákban a rajzlapokat is.

 Betti egy szem hangot nem adott ki magából, és némán remegő teste teljesen megmerevedett. Tünde ettől nagyon elszomorodott, és egyben lett csalódott és dühös is. A düh gyűlöletet szült a szívében a másik kislány iránt, amiért az hang nélkül tűrte, hogy egy hegyes végű ollót döfjön a fejébe – ki tudja, hogy mit tett tönkre Betti fejében az olló, ugyanis a lány szó szerint teljesen lebénult. Tündike kihúzta az ollót, majd újra lecsapott vele a koponyába, és az abból kikandikáló vörös, lüktető agyba, hogy aztán kihúzza, és megint lecsapjon. A lány teste tehetetlenül rángatózni kezdett, majd hirtelen csak úgy öszzcsuklott.

 Betti testét Tünde nagy nehezen bevonszolta az egyik fürdőszobába, és befektette a kádba, majd ráborította a vérpacás rajzlapokat, azután meg a szennyes ruhákat. Ezután egy felmosóval feltörölte a vért a padlóról. Az ollót megmosta, majd visszarakta a helyére, ahogy az jó kislányhoz illik. Bő fél óra múlva a mi szegény kis Tündikénk felkereste Emőkét, a kilences kórteremben, egy konyhából elcsent méretes kést rejtegetve a háta mögött.

 - Mi jót csinálsz? – lépett be vidáman a tizenhárom éves, szőke hajú lány szobájába.
 - Tanulok – válaszolt a szőkeség egy asztalnál ülve, egy tankönyv fölé görnyedve.
 - Az jó – vonta le a következtetést Tünde.
 - Betti mit csinál?
 - Rajzolgat. De már megunta – mondta, és elmosolyodott.
 - Át akarok menni hozzá. Kérdeznem kell tőle valamit lecke ügyben – Emőke már indult is, ám ekkor a kés előrelendült, bele egyenesen a lány nyakába. Ő már adott ki hangot: nyöszörgött.

 Tündike ennek hallatán felkacagott, végre örült, hogy hall valamit, amire kíváncsi volt. Kirántotta a kést. Emőke nyögdécselve a nyakát szorongatta, miközben a vére bőségesen elöntötte mindkét kezét, és a piros pulcsiját még vörösebbé festette. Az ajkai mozogtak, mondani szeretett volna valamit, vagy inkább segítségért sikítozni, de nem jött ki értelmes hang a torkán.

 Tünde újra előrelendítette a kését, ami több vérző lyukat is ütött Emőke fiatal, de már egyre inkább nőiesedő testébe, amely test képtelen volt magát tovább két lábon állva tartani, és összerogyott… Tündike a kilences kórteremben hagyta Emőke vérben úszó holttestét, és új préda után nézett. Egy rejtekhelyről figyelte, ahogy a legfiatalabb - húsz éves -, hosszú, vörös hajú, vékony testalkatú nővérke bemegy abba a kis fülkébe, ahová úgymond „Még a király is gyalog jár.”

 A kislány az illemhely ajtaja elé állt, várt egy darabig, aztán berontott, és egyenesen rátámadt a még rá nem száradt véres késével az éppen vécékagylóról felálló nővérre. Amannak még csak sikítani sem volt ideje, mialatt belső szervei véres kupacban hullottak a padlóra. Miután az áldozata már meghalt, Tündike még azután is mély sebeket ejtve rajta szurkálta a késsel, mint egy olyan őrült, kinek a szurkálás a fő szenvedélye…

 A másik – középkorú - nővér is előbukkant a folyosón. Ő szerencsére a másik toalettbe ment be, így nem vette észre a kolléganője halálát, és a nővérszobában egy nővér maradt csak, egy, az ötvenes évei végén járó, vékony, ősz kontyba fogott hajú nő. Vén banya, ahogyan a gyerekek maguk közt nevezték, mert a koránál sokkal idősebbnek nézett ki, és rendkívül szigorú és szabályzatmániás volt.

 A kislány vigyorogva vonult be a banyához, aki éppen egy szekrényben rakott rendet.
 - Szia, bogárka. Mi járatban? – kérdezte a maga megszokott, kedves modorával a nővér.
 - Unatkozom – mondta, majd kis szünetet tartott. – Szörnyen unatkozom. És maga, Mariska néni?
- A rend, kislányom, nagyon fontos!
 - Tudom – válaszolt ártatlan hangszínt mímelve beszédébe Tündike, majd lassan előhúzta maga mögül a konyhakést, és még mielőtt Mariska néni kettőt szólhatott volna, végigszántotta a véres pengét a nő két térdének hátsó részében.
 - Miért? – kiáltotta az asszony, miközben összeesett, háttal a szekrénynek támaszkodva.

 Megrémítette a kislány természetellenesnek tűnő derűssége, és egy szót se tudott kinyögni.  Tündike az orvosi asztalhoz lépett, és szélesen mosolyogva a kezébe vett róla pár injekciós tűvel felszerelt fecskendőt, és a kijárat felé kúszó, nyögő öregasszony felé fordult, majd egyik szemével hunyorítva célzott. A fecskendő, a tűvel a végén süvítve a levegőben állt bele Mariska néni bal szemébe.

 - Neeee! – sivította, Tünde pedig a nő arcán végigcsorduló vér láttán felkacagott.

 Egy másik fecskendő is előrelendült, és a nővér jobbmellében állapodott meg. Az utolsó – harmadik – dobószerszám is célt ért az asszony gégéjében, ami vöröslő vérbe borult.  Mariska nővér kétségbeesve vonaglott, közben levegőért kiáltoztak ajkai, de azt egyáltalán nem kapott, így még egy utolsót nyögött, majd pedig belefulladt saját torkának vérébe.

 A harmadik, középkorú nővér mindig vidám teremtés volt. Ingridnek hívták és most is vidáman, egy szerelmes dalt dudorászva lépett ki a toalettből, és a nővérszoba felé tartott. Sikítva látta meg idős nővértársa holttestét, és Tündikére ordított megrémülve, elveszítve minden derűsségét. Szegény kis Tündike éppen mással volt elfoglalva – a tűket tépkedte ki Mariska néni testéből -, és ijedtében a földre ejtette a kését, ami egyenesen Ingrid lábai elé csúszott. A nő nem tétlenkedett, felkapta, és még mielőtt a kislány bármit is tehetett volna, rárontott:
 - Te nyomorult cafat!

 A kés pengéje ezúttal Tünde ellen fordult. Először a lány torkát akarta felvágni, de amaz oldalra húzódott, így a nyaka helyett mélyen felszántotta a gyermekarca baloldali részét, amelyből rengeteg vér ömlött ki a világba. A kislány felordított, és ellentámadásba lendült. Az egyik kezében tartott fecskendőt a nő hasába nyomta, amitől amaz még dühösebb lett, és Tündére ugrott, a konyhakéssel hadonászva.
 - Kivájom a szemedet, te sátánfajzat, te! – visította, és úgy is tett. Tünde bal szemgolyója linóleumra gurult ki üregéből, vöröslő csíkot húzva maga után a padlón. A szivárványhártyája barna színű volt.

 Tündike már-már azt hitte, hogy most ő veszít, de esze ágában se volt megadni magát. A démoni belső hang, ami a fejében épp üvöltött, ezt nem engedte. Egy másik fecskendővel támadt, ami mélyen a nővér jobboldali orrjáratába mélyedt, a harmadik pedig egyenesen a szemébe. A nővér reflexből a fájdalmas pontokhoz kapott kezeivel, elejtve a kést, amit rögvest felkapott a kislány, és a nő háta felől tövig annak szívébe szúrta a pengét. A nővér mát párat vonaglott, majd végleg kifeküdt.  Tündike nehezen, de kibújt a molett nővér teste alól, közben úgy érezte magát, mint Micimackó az odúba szorulva. Az arca rettentően fájt. A szemgödréből sötétvörös vér szivárgott, lefolyva oldalt az arcán, elöntve alatta a ruháját.

 Három percig ült a nővérszoba egyik sarkában, elvesztett szeme utána szomorkodva, de szomorúsága rögvest elmúlt, és furcsa mosoly ült ki az ajkára – mely mosoly a felmetszett arca mögött megmutatta szájüregében lévő fogai azon részét, amik egy normális mosolygás közben az embereknél amúgy nem látszanak, főleg nem ilyen oldalsó, horrorisztikus szögből, mert a szájuk rejtekében maradnak. A jókedv oka az volt, hogy megpillantott egy egérkét, amint az a fal mellett szimatolgatott:

 - Egerentyű! – nevetett, majd újfent megragadta a kést, de ezúttal az élénél. Megcélozta az állatot, és egy céldobáló ügyességével az egér felé dobta a konyhai eszközt. Talán csak szerencséje volt, talán egy sötét, belé költözött erő kölcsönözte neki a szerencsét, de a kés pörgött, majd beleállt a kis szőrös testbe…

 Az egyes kórteremben Adolf fáradtan ült fel az ágyában.

 A vacsora után aludt el. Ablakán kinézve látta, hogy már odakint besötétedett, de a havazás elállt.  Kedvenc időtöltése a rejtvényfejtés volt, amihez most hozzá is akart kezdeni, így felállt, és az asztalához lépett. Felsikított, amikor egy véres egeret pillantott meg a rejtvényújságjain. Az állat vére átitatta a papírt. Lassú nyikorogva feltárult a kórterem ajtaja, és a fiú, az ébredését megváró jövevény látványától még jobban megrémült.

 Tündike lépett be eltorzult arcú, bizarr mosolyával, a konyhakésével a bal kezében. A másik kezében az egyik fecskendő lapult, amit most a fiú felé dobott. A tű Adolf mellkasába állt bele, ellenben amaz valamiért nem kiáltott fel fájdalmában, de még csak rettegésében sem, csupán csak annyit mondott:

 - Ne tedd.

 Tünde elindult felé, a megszokott bicegésével. A kislánynak könnyű dolga volt, ugyanis van úgy, hogy a félelemtől egyes emberek elájulnak.  Most ez történet Adolffal is, a kés pedig lecsapott…

 A hármas kórteremben az utolsó túlélő éppen pingpongozott magában. A labda a falba épített szekrénynek csapódott, majd vissza az ütőnek. Aztán megint a szekrénynek, majd megint vissza az ütőnek, és így tovább…

 A fiú, aki játszott, tizennégy éves volt, és Ákosnak hívták. Otthonában, egy messzi városban csupán Ákos, a pingpong bajnok!-ként ismerték sokan, mert sorra nyerte meg az ilyen bajnokságokat a megyében.

 Tündike véres arccal, balszem nélkül lépett be az ajtaján.

 Ákos csak egy pillanatra látta a szörnyűséget, aki csak benézett, és már el is tűnt. A fiú döbbenten állt, kezében mozdulatlanná dermedt az ütő, a szekrényről visszacsapódó pingponglabda pedig homlokon találta.

 Az áram hamarosan az egész épületben elment. Valószínűleg valaki lekapcsolta a biztosítékot, és mivel már csak Ákos és Tündike éltek az egész épületben, és több kilométeres környékén, csak a kislány lehetett.

 Ákos a kórtermében, annak ablaka előtt állt, és várta a lányt. Fegyverként kedvenc, még nagyapjától örökölt kiskését, és egy pingpongütőt tartott maga előtt.

 Az ajtó csak órák múltán, a lassan éjszakába forduló este sötétjében nyílt, majd zárult. Tünde belépett.

 Ákos szemei már hozzászoktak a sötétséghez, de a kislányt mégsem látta. Jobbra-balra forgatta a fejét, de mozgást csak itt-ott, néha-néha vélt felfedezni, de mindig nagyon távol.

 Percek múlva úgy döntött, hogy nem érdekli semmi, eltűnik ebből a szobából.

 A szíve a torkában dobogott, de ő mégis összeszedte minden bátorságát, és az ajtó felé indult, lassan, mindenre éberen figyelve maga körül.

 Amikor már a kijutást jelentő ajtó kilincsét fogta át ujjaival, Tündike hátulról ráugrott, a nyakába csimpaszkodott, és túlmutatva bármely kilencéves kislány erején, szorította, szinte megfojtotta, közben pedig valami puha, gömbölyded dolgot gyömöszölt bele a fiú szájába, ami megakadt annak torkán, majd tovább halad a gyomra felé.

 Az őrült lány ezután már a késének élét mártotta bele Ákos jobb vállába. A fiú felkiáltott, és dühösen, teljes erőből fejbe vágta a kislányt a pingpongütője élével. A lány kábultan leesett róla a linóleumpadlóra.

 Ákos az ágy melletti asztalhoz rohant, és felkapott egy pingponglabdát. Talán még számára is felfoghatatlan düh ébredt valahol mélyen belül a lelkében, ami plusz erőt, és bátorságot adott neki a következő művelethez:

 Ingrid nővérhez hasonlóan Ákos se hagyta magát, rikoltva Tündére ugrott, amennyire bírta, lefogta, és addig nyomkodta a fehér kis labdát a kislány szájához, amíg az nem engedett, és a pingpong alkalmatosság bekerült a szájüregébe. Ákos – nem törődve az ujjaiba mélyedő kislányfogakkal – Tünde szájába nyúlva tovább nyomta a műanyag gömböt, mélyen annak torka felé.

 Tündike a fiú felé akart volna szúrni a késével, de az kiesett a kezéből, amikor azon kapta magát, hogy a labda elszorítja a légcsövét, és fuldokolni, köhécselni kezd. Két kezével a torkát markolászta, de az nem segített.

 Ákos testén végigfutott a hideg, amikor meghallotta a lányból előtörő démoni sikoltást. Ehhez hasonlót még életében nem hallott, még csak filmekben sem. Rájött arra, hogy most érkezett el az ő ideje: meg kell ölnie a kislányt!

 Egy gondolat ötlött a fejébe: az áram lekapcsolása után az épületben tartózkodó többi embernek meg kellett volna jelennie. Legalábbis a hangjukat kellett volna hallania, de nem így lett. Biztosan Tünde mindet megölte, és ő maradt utoljára. De ez a képzete olyan bizarrnak és elképzelhetetlennek hatott… Órákkal ezelőtt hallotta, hogy Ingrid nővér ordít, és Ákos biztosra vette, hogy Tündikére, mert már megint valami rossz fát tett a tűzre. Vagy Bettire. Ezek a lányok voltak a kórház két rosszcsontjai. Ám, most már szinte teljességgel érezte, hogy a nővér bizony nem ez miatt kiabált, hanem éppenséggel sokkal rosszabb és szörnyűbb dolog történt vele, és azért. Talán felfedezte az egyik holttestet a kislány társaságában?

 Azóta már bizonyára Ingrid nővér is halott, ahogy a többiek is. Ő az egyetlen túlélő, és neki kell végeznie ezzel a kis szörnyeteggel, aki most, hogy fulladozni kezdett a torkában akadt pingpong labdával, nagyon sebezhetővé vált.

 Nem volt mit tennie: minden erejét beleadva megragadta a kis vékony testet a ruhájánál fogva, felemelte a földről, és az ablakhoz ment vele, amilyen gyorsan csak tudott.

 - Tegyűll léé! – próbált meg ordítozni a lány azon a démoni hangján, megmaradt kevés szabad levegőjével, miközben majd megfulladt, de Ákos rá se hederített. A fiú egyetlen célja az volt, hogy kidobja ezt a gyilkost az ablakon.

 Tünde előhalászott valamelyik zsebéből egy fecskendőt, és a tinédzser fiú jobb karját kezdte el eszeveszetten, belilult arccal, teljes erejéből döfködni. A fiú hiába próbált nem törődni az egyre erősödő fájdalommal, nem sikerült neki, és elengedte a lányt, aki elfutott tőle.

 Tünde is dühös volt. De még mennyire! Olyan fizikai erőt érzett magában, mint még soha. Felkapott egy széket, és úgy vágta vele hátba a még mindig az ablak mellett álló Ákost, hogy az szerencsétlenségére, és csörgés közepette átesett az ablaküvegen, egy emeletnyit zuhant, hogy aztán egyenesen belehuppanjon a jeges borzongást hozó fagyos hóba.

 Tünde kinézett ott, ahol egykor még üveg volt: Odalent a hóban ott volt a fiú sötétlő nyoma. A méteres hó mélyén pedig ott feküdt maga Ákos, mozdulatlanul.

 Tündike kárörvendő vidámsággal, valami földöntúli hangon felkacagott, nevetett egy darabig, majd megfordult, és elbicegett…

 

 Ákos arra ébredt fel a hóban, hogy rettentően fázik, a hátán fekszik, és nem képes megmozdulni. Ezen kívül komoly fájdalmai voltak, ami talán rosszabb volt még a csontjába fúró hidegtől is.

 Lassan, de újra elájult…

 Másnap: vasárnap nulla Celsius fok fölé emelkedett a hőmérséklet, és Ákos ennek köszönhette, hogy még életben volt.  A hó, és a jég olvadozott a Lapát hegyen, és környékén.  A fiút nem sokkal reggel után egy hideg vízcsepp térítette magához az ájulásból mély álomba átváltó állapotából. A csepp valahonnan a magasból érkezett, valószínűleg a szanatórium épületének tetejéről. De úgy háromperces folytonossággal jött még onnan több is, ahonnan ez.

 Ákos vagy annyira megvolt már fagyva, vagy valami más okból, de nem érezte, és nem is tudta megmozdítani a tagjait. Alig érzett életet a testében. Talán már nem is akart élni, így hát fekve várta a halált.

 Közben nem volt tétlen: Néha erőlködött, hátha meg tudja mozdítani a valamelyik kezét, vagy lábát. Amikor sikerült egy kicsit, a áramcsapásszerű fájdalom mindig kérlelhetetlenül átjárta minden tagját, egy idő után ezért már mozdulni sem mert, nehogy megint fájjon…

 Késő délután vett észre egy aggasztó dolgot a tető szélén: Egy hosszú, és hihetetlenül széles, hegyes jégcsap meredt lefelé, több méterrel feljebb, egyenesen a feje fölött. Az aljáról csöppent le néha az a bizonyos vízcsepp, amit három percente érzett. A jégcsap éppen a feje felett függött! Innentől kezdve ment el Ákos kedve a haláltól. Ezután már csak szinte egyfolytában az járt a fejében, hogy mi lesz, ha az a jégcsap onnan egyszer csak fogja magát, és aláhullik?

 Édes Istenem, csak még ezt az éjszakát hadd éljem túl, meg ennek a szörnyűségnek a lezuhanását! Holnap már hétfő, és már reggelről biztosan érkezik valaki; nővérek, orvosok, betegek, stb. Csak addig hagyj élni! Kérlek! Ha ezt megteszed most nekem, ígérem, hogy ezen túl minden vasárnap elmegyek anyuval a templomba, és bepótolom az elsőáldozást is, meg amit csak akarsz! Ó, kérlek, Uram, segíts nekem!”

 De az Úr valamiért nem hallgatta meg szegény esdeklő Ákost. Talán mert jól tudta, hogy ez a fiú sohasem lesz vallásos úgy, mint az anyja, és amint ki jut innen élve, minden ígéretét elfelejti, amit neki tett. Mert Ákos már csak ilyen vaktában ígérgetős fajta fiú volt a való életben is.

 Így hát az a bizonyos félelmetes jégcsap csak nőtt, és nőtt, közben pedig pár percenként Ákos fejére csöppentett egy kis fagyos cseppecskét, mint ha megvetően köpdösné, azt mondogatva, hogy: Úgy is elkaplak még ma, édes fiam! Ne reménykedj, mert jégcsap vagyok, ennél fogva a szívem is jég lenne, ha lenne olyanom. HA-HA-HA! Jövök érted, fiú! Várj meg engem, te nagyszerű Ákos, a pingpong bajnok! Jövök érted! Egyszer úgy is mindenkiért eljövök!

 Végül éjfél előtt pár perccel történt a nagy eset, amikor is Ákos kihányta a gyomrából azt a valamit, amit több, mint egy napja Tündike nyomott le erőszakkal a torkán: A kislány kivájt szemgolyója volt az.

 Alig volt ideje Ákosnak undort érezni a fagyott mellkasán odébb guruló dolog iránt, mert nem sokkal utána alázuhant a jégcsap is, hogy szétvágta a fejét…

EPILÓGUS

 Szegény kis Tündike sohasem volt nevezhető rossz kislánynak, két napja mégis könyörtelenül megölt hét embert egy hegy tetején lévő gyermekgyógyászati szanatóriumban.

 Hétfő reggel ott ült az épület bejárata előtt, egy kis raktárhelyiségben, ahol a tolókocsikat tárolták.  Jobbjában a rászáradt vértől sötét és ragacsos, de még mindig felettébb éles pengéjű konyhakést tartotta ragaszkodóan, mint ha az már egy igazi jó barátként hozzá nőtt volna. Ne aggódj, édes kislány. Rám mindig számíthatsz! Vigyázok rád! Sohasem hagylak magadra! Nem ám! Zsebeiben pedig szúrt mély vérző sebekre szomjas fecskendőket rejtegetett.

 A lány várt.

 Hogy mire várt?

 Hétfő reggel lévén már bármikor megérkezhetnek a gyanútlan első szülők a szanatóriumba hozott porontyaikkal, és persze a hétvégi kolléganőiket leváltó nővérek.

 Mindegyikkel végezni fog – legalábbis ez volt a terve, - mert jól tudta, hogy a sors is az ő javára játszik, ugyanis a leendő áldozatok gyanútlansága nagy előnyt adott a kezébe.

 Biztosra vette, hogy jól fog szórakozni a nap további részében.

 De ez már… Egy másik történet!

 Holnapra…

 Vagy esetleg holnaputánra?

 Mikor szeretnéd hallani, mondd?

 Addig is pedig:

Jól vigyázz, jövevény, ha belépsz a házba,

Mert ott vár rád a Sátán!

A Sátán!

UTÓSZÓ: A NOVELLA SZÜLETÉSÉNEK TÖRTÉNETE

 17-évesen kerültem néhány hétre Budakeszire, az Országos Orvosi Reabilitációs Intézetbe, ahol a gerincferdülésem miatt abban a néhány hétben gyógytornát tanultam be. Akkoriban kezdtem el Stephen King egyik novellás kötetének: az Éjszakai Műszaknak a hatására novellákat írni, King miatt horrorszerű témákban. A szanatóriumban három hetet töltöttem folyamatosan, és a többi gyerek miatt olyan volt az egész, mint valami nyári vakáció. Több novellám is született ott, amit egy A/4-es vonalas füzetbe írtam le. Egyik ilyen a Fejünk felett az ég volt, ami egy dombon ülő férfi titokzatos élményeit mesélte el, a másik pedig a Sugárzás, amiben egy újfajta bomba sugárzása miatt a Földön életre kelt, és gyilkolásba kezdő gépek és autók üldöztek egy maroknyi életéért küzdő, kerékpárral menekülő tizenévest.

 Emlékszem, volt a szanatóriumban egy kislány, aki erősen bicegve járt. Az rémlik róla, hogy talán azért került be, mert kilökték az útra, és megsérült a lába, pontosan már nem emlékszem. Annyi maradt még meg, hogy mindenki Prüntyikének hívta. Volt még egy kislány: Petra, aki az étkezőben (ahol a tévé is volt) rajzolgatott, és még egy ollóval kivágott papírból dolgokat, és egyszer valamiért eléggé furcsán fogta az ollót, mint aki éppen lecsapni készül vele, és már készen is volt a fejemben a történet alapja, ami ott maradt a tudatomban hónapokig, majd 2003 elején írtam meg az írógépemmel. Hónapokkal később egy folytatása is született: Szegény Kis Tündike 2: A Visszatérés, ami az első rész eseményei utáni történéseket mesélte el.

 Úgy alakult, hogy 2003-ban is vissza kellett még egyszer mennem néhány hétre folytatni a gerinctorna betanulását Budakeszire. Hamarosan a bent lévő tizenéves gyerekek megtudták, hogy írok, és emlékszem: akkor először néhány hétig igazi írónak érezhettem magam, mert mindenki elkérte az irományaimat, és gyakorlatilag a rajongóim lettek. Tisztelet övezett, és mély megbecsülés. Esténként összegyűltek egy szobában, és kipróbálták a szellemidézést, meg felolvasták a Tündike mindkét részét az írógépelt oldalról. Olyan is volt, hogy legalább húszan gyűltek össze az egyes kórteremben idézni.

 A rákövetkező években már nem kellett többet Budakeszire mennem, de a Tündikés novellának még született néhány része, egészen a 7. rész felénél lett nem folytatva, de most összeraktam mind a hét rész oldalait, és elkezdtem őket begépelni, és javítva sorban közzéteszem mindet a közeljövőben.

 Továbbá már dolgozom a regényváltozaton, ami a Tündike címet viseli majd, és egy Tündikés számítógépes játék készítésébe is belefogtam, aminek a szanatórium pálya bemutató videója itt tekinthető meg: https://www.youtube.com/watch?v=vDjjcNE4w2k&feature=youtu.be

KÉSZÜLT: 2003, február 9. – február 16, Etes

         Javítva, Módosítva: Budapest Kollégium, 2014. május 2. – 2014. június 7.

Rovatok: 
Irodalom