Hol volt, hol nem volt, Nagy – Magyarország északi részén közel a Sajó folyóhoz egy magas hegy tetején állt már nagyon régóta a szépséges Kapivár. Már messziről látszódtak erős, vastag falai. Az ellenség nem is tudta egykönnyen bevenni. Ha valaki meg is próbálta, akkor felkészülhetett rá, hogy bizony a vár védői heves nyílzáporral fogadják, és, ha nincs szerencséje, könnyen otthagyhatja a fogát. Így nem is igen akarták megostromolni a várat. A bent lévők boldogan éltek, tették a dolgukat.
   Az ember azt gondolhatta volna, hogy örök béke honolt a falak mögött. Sajnos arról nem írta a fáma, hogy a várban élt egy gonosz boszorkány. Mindenki nagyon félt tőle, és senki sem mert ujjat húzni vele. Inkább mindent ráhagytak, hagyták, azt tegye, ami neki tetszik. Ez valójában be is vált, a boszorka békén hagyta az embereket. Főleg akkor volt nagyon elégedett, amikor kívánságait teljesítette a vár kapitánya.
   Kezdetben jelentéktelen dolgokat kért. Könnyű volt teljesíteni, hogy kapjon egy toronyszobát a várban, vagy fekete macskája bárhová bemehessen, még a várkapitány lakrészébe is. Pedig, ha tudták volna, miért járta körbe minden nap a vár összes helyiségét, akkor bizony lehet, hogy a farkára léptek volna.
   A boszorkának volt egy üveggömbje és abban minden látott és hallott, amerre a macska járt. Így mindenről értesült, ami a várban történt. Sokszor előbb megtudta, mint a várkapitány.
   A várbeliek úgy gondolták, ha nyugton hagyják a boszorkányt, akkor ő sem tesz velük semmi rosszat. De egy nap olyant talált kérni, ami mindenkit nagyon megbotránkoztatott. A várkapitánynak volt egy jóképű, nősülnivaló korban levő fia. Azt tervezte, ha majd megöregszik, és nem bírja felemelni a kardját, fiának adja át a kapitányságot a várban. Ő meg szépen eléldegél élvezve az öregemberek, nyugodt életét.
A boszorka felcammogott a várkapitány szobájába és azt kérte, hogy a fiú vegye feleségül.
–Még, hogy fiam legyen a maga férje? – fakadt ki mérgesen a várkapitány. – Tán idősebb, mint a vár legöregebb köve. Fiamnak nem banya kell asszonyául, hanem szép, fiatal leányka. Már ki is néztem számára a strázsamesterem gyönyörű magzatát Iluskát. Holnap elmegyek apjához és megkérem a kezét a fiamnak. Maga meg kotródjon vissza vackába, míg le nem csapatom azt a rusnya fejét a macskájával együtt.
   A boszorka dúlva – fúlva elment, de azonmód elhatározta, hogy megbosszulja, amiért a várkapitány kosarat adott neki. Kifundálta, hogy Iluskán áll bosszút. Elvarázsolja a lányt valami ronda csúszómászó állattá, és így meghiúsul a kézfogó. Bement a toronyszobába és elővette kellékeit, hogy gaz tervét megvalósítsa. Egész éjjel fent volt. varázsszert kotyvasztott mindenféle szerből. Ilyet még sohasem készített, ezért elő kellett vennie az öreganyjától kapott hatalmas boszorkakönyvet, amelyben ez praktika volt leírva, hogyan kell valakit csúszómászóvá változtatni. Ha ez sikerül neki, akkor a lány szépsége övé lesz, és majd a várkapitány és fia azt hiszi Iluska áll előttük.
   Alig bírta el előhozni a szekrény mögül, ahová elrejtette attól félve, hogy valaki ellopja. Hosszasan keresgélt benne, mire ráakadt a keresett varázsszóra, és neki állt, hogy a kotyvasztott lé fölött elmondja a bűvös szót. De mire odaért elfelejtette, mit is kell mondani. Kénytelen volt újból elolvasni a szöveget. Nem vette észre, hogy a húzat lapozott egyet a könyvben, és egészen mást jegyezett meg, mint amit szeretett volna.
   Már fáradt is volt, és napkelte előtt szeretett volna egy kicsit szunyókálni, mielőtt felkeresi a strázsamester leányát, hogy a varázslatot végrehajtsa.
   Iluska egy szép, takaros házban lakott közel a várban. Amikor a boszorka megérkezett, éppen az udvart söpörte. Nem ismerte fel az öregasszonyt, mert egy jóságos anyónak maszkírozta magát.
–Jó reggelt, öreganyám! – köszöntötte illően, amikor megpillantotta a kapunál tébláboló boszorkát. – Mi járatban van errefelé?
–Jaj, aranyoskám – mondta kétségbeesett hangon – messziről jövök, és nagyon megszomjaztam. Kérlek, adjál egy pohárka vizet!
A leányka mindjárt szaladt a vízért, és egy szép, csillogó pohárba átnyújtotta a boszorkának. Amikor elfogyasztotta, majd a száját törölgette, így szólt:
–El is fáradtam, drágaságom. Ugye megpihenhetek az udvarodban, ott a nagy diófa alatt?
–Természetesen, nénike – válaszolta a lány -, jöjjön be a vendégszobába, mindjárt készítek kényelmes fekhelyet, ahol kipihenheti a hosszú út fáradalmait.
   A ravasz boszorka nem győzött hálálkodni. Igazából csak erre várt. A varázslathoz szükséges volt, hogy Iluska is a közelében legyen. A szobában a bő, földig érő szoknyája alól elővette a varázsszerét és behintette vele az egész helyiséget. Amikor a lány belépett, azonnal egy szép, fehér galambbá változott.
Nem így tervezte a boszorka. Azt szerette volna, ha undorító csúszómászó lesz belőle. Mérgesen toporzékolt meglátva az ablakon kirepülő galambot, de már semmit sem tudott tenni ellene.
   Eltűnt Iluska és senki sem tudta, mi történt vele. Keresték égen – földön. Mindenkit megkérdeztek, nem látták-e a lányt? Az emberek szomorúan rázták fejüket. Végül arra a következtetésre jutottak, hogy bizonyára eltévedt az erdőben, és ott a vadállatok széttépték.
A boszorka csak annyit tudott elérni, hogy elmaradt az esküvő. Ezért nagyon bánkódott a várkapitány, de talán még jobban a fia.
Nem tudta, mit kellene tenni, hogy visszakapja szerelmét? Valaki azt javasolta, hogy kérjen segítséget a vár boszorkájától. Ő bizonyára, tudja a választ.
   A legény felment az öregasszony szobájába, és előadta bánatát. Remélte, hogy amit majd hall, az segíteni fog. Igaz apja óva intette, hogy ne tőle kérjen tanácsot, de nem hallgatott rá.
–Öreganyám, - mondta, benyitva a toronyszobába – segítségét kérem. Mondja meg nekem, hol találom meg kedvesem?
–Jó, hogy hozzám fordultál, mert én tudom a választ – hazudta a boszorka. – Menj el a közelben lévő vízimalomhoz és annak a tetején találsz egy fehér galambot. Nagyon szép madár, de szépsége ne vakítsa el szemedet! Lődd le nekem azt a fehér galambot, és hozd el. Ha elhozod, akkor megmondom, hol van a kedvesed.
   A várkapitány fia örült a válasznak, és azonnal vette az íját és elindult a vízimalomhoz. Valóban tetején meg is találta a fehér galambot. Olyan szép volt, hogy tán még festeni sem lehetett szebbet. Előkapta fegyverét és megcélozta a madarat. Már majdnem kilőtte a nyílveszőt, amikor előjött a molnár.
–Mit művelsz te legény? – kérdezte mérgesen. – Miért akarod lelőni ezt a szépséges, fehér galambot?
–Molnáruram, hagyjon engem! Szükségem van erre a galambra – válaszolta komolyan és újból célzásra emelte íját.
Akkor vette észre, hogy a kiszemelt áldozat, milyen szép. Szíve mindjárt hevesen kalapálni kezdett. Különös érzés kerítette hatalmába. Legszívesebben leengedte volna íját, de eszébe jutott, amit a boszorka mondott.
Nagyon szerette Iluskát, és vágyott rá, hogy viszontláthassa.
   Ahogy nézte a fehér galambot, hirtelen szédülés fogta el. Forgott vele a világ, és érezte, ha nem lő gyorsan, akkor elhalassza, ezt a kitűnő alkalmat.
–Ne lőj, legény! – kiáltotta a molnár. – Ha meglövöd a madarat, te is meghalsz.
A legény nem hitt a molnárnak, és a nyílvesző suhogva elröppent egyenesen a galamb szívét találta el.
Amint a madár a földre hullott, az visszaváltozott lánnyá. De sajnos szívében ott volt a nyílvesző, és holt volt a várkapitány fiának a kedvese. Ő ölte meg, és erre nincs bocsánat.
Úgy történt, ahogyan a molnár mondta. A legény nem bírta elviselni ezt a szörnyűséget, és előkapva tőrét végzett magával. Nem akart így tovább élni. Még a halál is jobb volt neki, mint a szépséges lány nélkül élni.
    Apja, amikor értesült a tragédiáról, mindjárt tudta, ki keze van a dologban. Rohant a boszorkához dühösen, és mindenre elszántan. Még a macska farkára is rálépett, aki elnyávogta magát. A boszorka ijedten kapta fel a fejét, de már nem tudott tenni semmit. A várkapitány kardja lesújtott rá és holtan rogyott össze.
   Kimúlt a kapivári boszorka, és idővel lassan a várbeliek megfeledkeztek a dologról, csak az öreg vízi molnár szokott mesélni az unokáinak a szépséges fehér galambról és a várkapitány fiáról.
Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, járjon utána!