A múlt nekem hűtlen szeretőm volt mindig,
és a jövő kacéran cédaként hiteget,
de a jelenem forrón mellemben izzik,
bárhonnan törnek rám a sötét fellegek.

Mint egykor a búsképű, spanyol lovag,
szélmalmos kart, napot megállítanám,
de elhízott szolgám az idősíkokat
már széthordta a térben girhes szamarán.

Tágul, kalandra hív a mindenség öle,
torkomban vad barlangok hálás moraja,
hogy enyém lehet a pillanat örökre,
bár létem vérnyomát a kozmoszpor felissza.

Lázadtam már dühös, koravén magzatként,
azt akartam, hogy a nagy semmit felrázzam,
követeltem az életet, fényt, oxigént,
és a végtelenem megláthassam a mában.

Már az égi térnek sarkantyúzom lovam,
mögöttem, előttem vak évmilliárdok,
erőm szénben, olajban, atomban van,

mielőtt kihűlök, gyöngyöket izzadok.
Ha már utam gödreit, bugyrát betemette
a Teremtő, a mennyei mutatványos,
majd minden pillanatom el lesz feledve,
az űr falához dőlök, mint aki már álmos.

Gondoljátok csak el kedves barátaim,
a csaló idő mily nagy ellentmondás,
ez a lelkünkbe varázsolt isteni csíny,
a világ nem más, mint érzéki csalódás.

2013. november 28.