Hetek óta letargiás vagyok. Hiányoznak a környezetemből olyan emberek, akiket nagyon szerettem, és szinte egyszerre - néhány nap eltéréssel, egy éve  - veszítettem el Őket.
Először a sógornőmet, aki egyben a legjobb, legkedvesebb barátnőm volt. Benne soha nem csalódtam. Nincs olyan nap, hogy ne sírnám el magam a hiánya miatt. Az űr, amit hagyott maga után, iszonyú mély, az értelmetlen, tragikus halál szívszorító. És az önvád, hogy miért nem tudtam többet tenni azért, hogy e tragédia ne következzen be, sok álmatlan éjszakát okoz. Pedig igyekeztem megtenni mindent... bár nem tudom, mit tehettem volna - akkor sem tudtam, és azóta sem... hiszen egy anya, aki imádja egy szem gyermekét, és szörnyű körülmények között veszíti el, nem tud elszakadni tőle. Utána megy...

Még lélegzetet sem vettem, amikor pár nappal később meghalt egy újabb barátom, Paulius Normantas. Az Ő halála is értelmetlen! Ma is élne, ha az orvosok nem veszik félvállról, ha odafigyelnek rá... mert miattuk halt meg, ehhez kétség sem fér! És talán ez az, amiért nem tudok beletörődni a halálába. Hiányoznak a beszélgetések, az élmények, amikkel egy-egy keleti útjáról hazaérkezett, és amelyekkel gazdagabbá váltam a sok-sok éves barátság által. Olyan barátság által, amellyel kevés embert tisztelt meg. Engem igen. Minden útjáról hozott valami értékes ajándékot. Mások szemében ezek nem nagy dolgok, csak apróságoknak tűnnek. Ilyen például egy selyem sál. Ránézésre semmi különleges, de nekem hozta a Dalai Lámától ajándékba! Nekem kérte Tőle...

Aztán ismét eltelt néhány nap, és - kettő hét alatt immár a harmadik barát - meghalt  Vajda Laci, aki egy volt azok közül, akiket a Magyarerő-honlap fennállása óta legjobban szerettem. Igazi hűséges BARÁT, csodálatos, igaz magyar ember. Szerénysége, tiszta emberi értékei magasra emelték egy képzeletbeli ranglétrán. Őt bizonyosan angyalok röpítették fel, egy másik világba, ahonnan  nincs visszaút, hiába várjuk. Maradt helyette is egy hatalmas űr. A visszaemlékezés fájdalmas, keserű, hiszen az Ő halála is felfoghatatlan. Gyújtom azóta is minden nap a gyertyákat, hátha a füstjük felszállva üzen Nekik:

   Gondolunk Rájuk, hiányoznak, nem feledjük Őket. Én biztosan nem...