Még robogjon vonatom

Meddig döcög még velem a vonat,
És hány megálló van még hátra,
látok e majd új, kedves arcokat,
találok e még igaz, jó barátra?

Rozsdás váltók, korhadt talpfák,
de még előttem a nagy végtelen,
sejtjeim a tél nektárját isszák,
fagyott gyümölcsét magamnak szedem.

Egy esős október gyermekeként
évtizedek barikádját törve,
idáig követtem a csaló fényt,
csak legyintettem búra, örömre.

Még mindig megvolt a holnapom,
bár az ajtón kopognak özvegy árnyak,
omladozik, zörög rég őrlő malom,
köröttem romokban a kártyavárak.

Most versem bokrát bontom magamnak,
bennem van több száz és ezer, mégis
érzem, hogy rám még valahol várnak,
nem kísér tilalom, hazug fétis.

Decemberi szél a lámpákat oltja,
és hömpölyög felém az alkonyom,
de ha a mennybolt ólomból is volna,
nyomom hagyom a déren és a havon,
István napon, ki tudja hányadikon.