Az égtájak szeszélye hányszor becsapott,
Bár Isten szándékú volt mindig a szívem,
De a szememre deszkázták a vakablakot,
A nyekergő kordélyt is hintónak hittem.

Halottaim ölelő tárt gödör vagyok,
Nélkülük, velük, de magamba meredve,
Torkomat karcolja a kristályos homok,
Már alig emlékszem megfagyott eskümre.

Ínyes lett fogsorom, nem harap élesen,
Felhőnek támasztom égig érő létrám,
Hogy angyalok szavát titkon ellessem,
Sötét világomban csak őket hallgatnám.

Agybarázdáim döcögő dűlőutak,
Nárcisz-szerelmeim ringatnak álmomban,
A tudatom résen át fény után kutat
Szüntelen, de mozdulatom már ormótlan.

A lelkem elárvult, áramló óceán,
Üveghegy szikláink vérzőn kapaszkodom,
Napról napra égetőbb bennem a hiány,
Sötéten, vakon is könnyezik ablakom.

2013. december 15.