Könny nélkül állva, csöndesen emlékezem,
Miközben fölöttem felhők suhannak el.
Ki küldte, mért mennek, tőlük nem kérdezem…
Ők is csak szótlanul, és némán hagynak el.
Nagyokat sóhajtva, sírtól sírig járok,
És szörnyű, hogy évente egyre több a hely,
Hol bánatos szívvel, nagy-búsan megállok,
Elmúlt idők fájó, és víg emlékivel.
Egy-egy név, s néhány szám jelzi, kik voltak ők,
– Csöndesen állva, miközben emlékezem –.
S néhány szál virág, mely’ sírjuknál sorba nőtt…
Szép… De szörnyű, a halál mily’ könyörtelen!
Szólnék most a csöndhöz, egy parány szót csupán…
De ki ad választ itt, mondd ki ad? – kérdem én –
S közben hallgatok, mint a fellegek, bután,
És én is rohannék, mint ők, az ég terén.
De az is hiába… mért mennék innen el,
Hol őseim lelke még némán leng körül.
Hol beérem csöndben, szó nélkül ennyivel,
Hogy a szív választ, jót, az emlékek közül.
Sírkövek, koszorúk, virágok halmaza,
S millió gyertyaláng, tőletek kérdezem:
Mért állok kérdőn, ha senki sem hallja ma?
Ők emlékek ma már… s én emlékezem!
Rácz Endre ©
2016 10. 30. Szerep
