Ha nem káromkodik, költő minden magyar,
prózában beszél, de mégis dalol, szaval,
elméje csillogó, mire is megy vele,
kezéből már régen kiesett az eke,
mikor megharagszik, dörög, gyilkol szava,
elfogy a türelme, mivel nem ostoba,
nyugalma elillan, és beborul az ég,
tiszta marad szíve, ami nem semmiség,
hosszú álom után igazságot kiált
a világnak,nem fél, megveti a halált,
szaladnak a szavak, rohannak a sorok,
és hangjától a Föld is más felé forog,
olykor elkomorul, szomorú és levert,
tört tárogató és Trianon a kereszt,
most épp gyengélkedik, lelke nagyon beteg,
kezét felsebzik a maga verte szegek,
horpadt, rozsdás kürtök, repedtek a dobok,
a szunnyadó akarat már alig dobog,
nem ismeri sorsát, nem tudja magáról,
bánata, fájdalma igazol, és cáfol,
cifra lakodalmak és fekete torok,
paraszt zsenik dala,a lángjuk még lobog,
csontjába a poézis régen beégett,
pórként szitál porból örök bölcsességet,
mit felmutat néha, nem érti idegen,
zenél, és muzsikál, húrokon, idegen,
költő már a magyar, ha káromkodik is,
tűz lüktet benne, a ritmus, a Genezis.
2017. május 1.