Csak úgy, ha jönnek a mondatok,
ennek még címet se adhatok,
mert nem vers, csak gondolat,
mely sorba rakva mutatja világodat.
Nem tartod magad se okosnak, se szépnek,
sőt, minden értékhez kevésnek,
amit az élet adott,
vagy adni fog.
Nem vagy rongyos, se elhanyagolt,
de egyszer eljön az a pont,
amikor azt mondod, elég,
annyi rossz jött már feléd.
Halk hangod sohase hallották,
sokan csak markukat tartották,
magukat előbbre sorolták,
volt, hogy kérni sem kértek,
csak jöttek és elvettek.
Oly sokan bántottak életedben,
ezért is érthetetlen,
hogy amikor elvettek tőled,
miért fogtad kezét szeretettel a hazugnak,
miért igyekeztél, hogy mindened adni tudjad.
Apró dolgok is nagy nyomot hagynak,
végül hatalmasra duzzadnak,
beléd fojtják a szót,
minden kimondandót,
a szót, a vihart kavarót,
mely olyan halk,
hogy ott marad a torokban,
egy nagy gombócban.
Félsz, ha szólsz,
ezzel okozol sebet,
ezzel bántasz meg egy szívet,
mert téged érdekel a másik,
ha neki szorongássá válik,
inkább higgye igazát,
hadd mondja ki minden bánatát.
Tudd, hogy ekkor írni kell,
a papír a barátod,
még akkor is, ha utána sutba vágod,
sehol nem marad semmi nyoma,
pedig tudod, nem vagy ostoba,
éltél már annyit,
hogy megérne egy regényt,
vagy egy hosszú költeményt.
Jó papírra vetni a gondolatokat, majd kitörölni,
talán könnyebb elviselni,
ha már mondani nem lehet,
mert a fül erre süket.
Egyszer tán megírod,
bánatod, örömöd elsírod,
aztán a tűzbe veted,
mert nem teheted,
hogy lapjait összefűzve polcra teszed,
és onnét soha le nem veszed.
Mert ha leveszed, újra ott a fájó,
a soha el nem múló, szívet bántó,
a lélekbe újra befúródó,
az írás mélyén megbújó szó.