Hatvan felett elkoptak az érvek
és szembe jöttek velem az évek.
Az eszemmel tudom, hogy vén vagyok,
de a szemem még mindig úgy ragyog,
mint ifjú koromban fényesen,
és csücsörítek most édesen...
mint akkor tizennyolc évesen...

Valaha én is szép nő voltam,
érzelmek mezején kóboroltam.
Fájt a szerelem, fájt a magány,
ifjú korom nem jön vissza már.
A szemem bár ragyog fényesen,
megrogytam hatvan évesen...
beszippant majd a végtelen.

Ennyi volt...múlt, jelen, jövő...
hiszem, hogy talán visszajő
valami szép a régi korból,
kortyoljunk hát a régi borból,
mely megpimpósodott rendesen,
nyeljük le kedvesem csendesen,
s bújjunk össze szerelmesen...