Néha
méla
perceimben –
rejtőzködő berkeimben –
egy szép szavú magyar színészt megidézek
bent magamban, aki régen megigézett,
ha verset mondott ünnepi esten
egy faluházban, vagy függöny előtt Pesten –
de úgy, hogy soha ne feledjem!

Úgy zenélt a baritonja,
mint a brácsa,
mint a szaxofon –
hang kovácsa
felhangolt fokon –
férfihangok bor-ikonja…

S ahogy magyar fohászba
rejtette Isten szent nevét –
mint parasztkenyér kovásza –
úgy terjedt varázsa szerteszét.

Figyeltem befelé magamba,
mint a réveteg, néma bamba,
ahogy lágy hullámokon
áradt torkából a vers,
a véres, lüktető szóra nyers
ige, a testes gondolat…
S aztán egyszer – szóra szó felelt -
beteljesülni láttam sorsomat:
tollat ragadtam, írni kezdtem.
Csukott szemmel jegyzeteltem,
s áhítattal kegyre leltem:
rám hajolt a múzsa, mint a pára tó felett.

A verset mondó belülről diktált,
s én csak írtam – telt a lap…
Majd meghajolni láttam,
taps viharzott a házban.
S ahogy véget ért az előadói nap –
egy egésszé álltak össze zilált
soraim –
a színész idebenn, a vers odakinn!

 2016.05.14.    Csorba Tibor