Tojásra leltem –
mosolyt sugárzó
kék ellipszoid.
Költő vagyok, hát
fészkembe tettem –
bár szerény, szolid.

Buzgón leheltem,
hideg ne érje.
Széltől is óvtam:
körbe ne fújja
gőgös öntelten,
szórakozottan.

Egyre csak vártam:
reped-e a héj,
mi is bújik ki
majd a titokból
félve, vagy bátran
életet inni?

Már hajnalodott,
nyitott ablakon
pirkadat osont.
Bűbáj sóhajos
bársonyt álmodott
és bíbor fotont.

Hirtelen történt,
mint felismerni
a lélek vágyát
szenvedés közben,
s küzdeni önként
a rácsos ködben –

megrepedt halkan
a kék tojáshéj,
pikkelyek váltak
le róla szerte:
új csoda teste
varázsalakban…

Egy szemvillanás,
s lehullt a lepel:
apró kék madár
bukkant ím elém,
mint csillagász
szemén egy kvazár.

Enyém lett mégis,
hát megtaláltam!
Vállamra röppent,
a lelkembe szállt.
Kinyílt az ég is –
s a fény körbezárt.

2017.01.03. Csorba Tibor