Ezen verset tisztelt, szeretett barátomnak, Borsos Mihálynak ajánlom szeretetem, megbecsülésem jegyében, egy meleg kézfogással!
Magyarnak, Székelynek közös Istenére, Szűzanya keresztségére.
Csaba Király hű katonáinak, kik érte, hozzá fohászkodnak. Ki valahol a Csillagösvényen járja útját derék Hunjaival, a Hadak ura követeként!

Komor hegyek ormán tavaszt susog a szél,
szakadt hó subájában, útra kel a tél.
Jégkrampuszok ostora,  száraz ág suhog,
repedt deres kérge, a  föld hátán zuhog.

Mintha csak emelné, komoran bérc fejét,
szemlélve a végtelen róna tengerét.
Seregét vezetve, lánchegység vezére,
őrt állva oltalmaz, és ölel át védve.

Testével felfogva zord,  sorscsapásokat,
fájdalmában nyögve zúg szélviharokat.
Szélessé duzzadva,  síkságon haladva,
szalag kékjeként fut, hullámzik dagadva.

Medrének ágyában bukdácsol, leroskad,
hazába visszatér,  mi testéből porladt!
Éltető szó,  üzenet. Ne csüggedjetek!
Mikor oszlik a köd, láthatunk bennetek!

Eltékozolt tegnap, felrója a mának,
kicsorduló könnyét, a vén Hargitának!
Tengerré nő lassan a keserűsége,
még sebesen vágtat magasból a mélybe.

Azt, mi útját állja, neki rugaszkodva,
lavinaként zúdul, szaggatja sodorja!
Alföldre leérve szótlan, méltósággal,
imát mond értetek, halkuló sírással.

Istent kérné talán, Magyaroknak Atyját?
Ne engedd, hogy gyermek megtagadja Anyját!
Parázsként égjen be az összes  sejtjébe!
Ezen föld hordozta őt is a méhébe!

Reménye él bennünk, egyszer majd felfogja,
merről, honnan ered,  vére nagy folyója!
Elárvult létünknek legvégső óhaja,
visszhangzik a lelkekben,  fájó sóhaja.