Jó reggelt krákog a ködből a sok kár,
nem ad eledelt a letarolt határ,
az otthonom szerényen emelt légvár,
minden rászorulót szeretettel vár.
Ősi földjeinken elvtársi kufár,
és én a verselő, vén, makacs szamár
emlékek mámorban, öreg a képtár,
nincs is mit pörgessek, üres a kaptár.
Az ősz élhető, de szebb volt a nyár,
a lelkem mégsem fáj és sosem sivár,
hiába számvetés, hiányos leltár
a jég alatt, él a nád, él a hínár.
Lassuló léptek, kifosztott test-batár,
egyre magasabb az élelem felár,
vizek emelkedek,  készül a nagy ár,
a köd is hollórefrén hull, szószátyár.  

Haldokló ménes, holt csorda, fogy a nyáj,
nem simogat a pókhálós ökörnyál,
az éthordók mélyén kotor a kanál,
kongó bödön, avas zsír, fanyar varjúháj.
Nem voltam hős lovag, merész szamuráj,
a dagály után most eljött az apály,
az iszapban a kezem ezért még talál
kagylót és csigát, nem kell a kaviár.
Jut még a gyönyörből, és lebben a báj,
bár hamis a zenekar, néptelen a bál,
de velem völgyeim és e kies táj,
nagykabát melegít, a nyakamban sál.
Meggörbül a hátam, megroggyan a váll,
valahol mélyben fogan már a halál,
de rajtam még lét, e viseltes talár,
ha már megszülettünk, lenni is muszáj.

2014. november 6.