Micsoda telek úsznak havas múltunkban,
mily forró nászok, fekete gyászok.
de a hidegben, fagyban is élet van,
a januárokban fogantatást látok.

Száz, kétszáz éve is így csikorgott a hó,
én is gyermek vagyok egykori telekben,
siklik, csilingel a szán, vágtat a ló,
és a nevetésed mily nagyon szerettem.

Mily telek is voltak, mily csillogások,
dunnák közt izzott, forrt a szerelem,
honnan szívemben e temetetlen árok,
szűz hótakaró alatt hiába keresem.

És a fogadkozások, az árulások
kályhák melegén is fázva dideregve,
dombjaim tövén most arra várok,
hogy a tavasz enyhüljön rá a szívemre. 

Előbb szajlik a víz, majd dermedten beáll,
de már domborul áldott állapotban az ég,
eloldalog megszégyenülten a halál,
új élet születik, mert abból sosem elég.

Szajlik: jéghártya képződik a vízen.