Elővéve sí, a szánkó,
nyugatról ciklonok jönnek,
majd fúj a szél, szakad  a hó,
köszönhetünk reggel ködnek.

A tél tovább marad velem,
elkísér majd útjaimra
tolakodva, a kertekben
néki táncol a szél  ringva.

Iszapba bújt csiga, kagyló,
jégpáncél van a szíveken,
a fán didereg a tapló,
ezt az időt nem szeretem.

Néhányunknak örömet hoz,
legyen hozzá elég erőm,
mást közel lök a halálhoz,
fehér lepel bús temetőn.

Könnyedén hullik először,
majd eltorzulva csikorog,
dermed kezemen a bőr,
reám fagyó a hetek, napok.

Mikor magát kitombolta
hegyen- völgyön és emberen,
felülök egy  sószóróra,
lucskos télnek vége legyen.

Ha sárban kormos-piszkosan
hentereg, a tavaszt lesem,
hóemberből elegem van,
jöjjön el a kikeletem.