Eszembe jutott, hogy írok Rólatok. Ahogy telik az idő, úgy jutnak eszembe az emlékek, első benyomások.
   Kórházba kerültem. Dühösen léptem be a nővérek által kiválasztott helyiségbe, ami egy ebédlőből lett kórteremnek kialakítva. Mellékhelyiség nélkül  (ami kb 20 méterre volt,)  benne hat ággyal.
   Dühös voltam, mert a nővérek kávézgattak, megbeszélték a közelgő buli napot – ki milyen ruhában jelenik meg, kivel megy,  stb) amit a kórházi dolgozók részére szerveztek… Én meg betegként ott álltam több mint egy órahosszat, várva, hogy befejezzék a diskurzust, s hogy egy nyamvadt papír kitöltését követően – ami csupán néhány adatból állt -  végre bemehessek a kórterembe.
   A bent lévők a szokásos érdeklődéssel fordultak felém. Bizonyára lerítt az arcomról a bosszúság, mert az egyik ágyon fekvő hölgy kedvesen szólt hozzám:
-   A kórterem nem a legjobb, de jó emberek vannak itt. Jókat nevetgélünk, igazi jó hangulat van, mint egy klubszobában.
   Nagyon lassan, de oldódott a feszültségem. A hölgy tüneményes volt, barátságos, kedves. Nem afféle kíváncsiskodó, mindenről tere-fere beszélgetést folytató. Olyan, akivel az ember még akkor is szívesen beszélget, ha egyébként igyekszik zárkózott lenni.
   Hamar kiderült, hogy szívében-lelkében nemzeti érzelmű, irodalmat kedvelő, rendkívül művelt, intelligens, okos, kedves… Valójában mégsem ez érintette meg a szívemet.
   Jött látogatni a férje, aki - mint megtudtam időközben - sajnos csökkent látó -. Néhány perces magán-beszélgetés után a férfi odalépett hozzám, miközben a hölgy mondta, hogy szeretné bemutatni a férjét. Az első pillanattól úgy viselkedett, mintha évtizedek óta ismernénk egymást. Közvetlen és végtelenül barátságos volt. Nem tolakodó, hanem szerény, de mégis valami megmagyarázhatatlan szelíd szeretet lengte körül. Az a szeretet szívbemarkoló volt.
   Elnéztem őket, és - sose tudták meg, de - kicsordult a könny a szememből. Mint két ifjú szerelmes, akik alig várják, hogy egy kedves szót mondjanak egymásnak, hogy egy érintéssel jelezzék a másik felé, mennyire szeretik, becsülik, tisztelik egymást. És ebből a szeretetből valahogy - mint a csillagszóró apró kis csillagjai - szétszóródott a környezetre is. Szinte elfeledtetve azt a környezetet, amiben akkor voltunk...
Minden egymás felé elhangzó szavukból sütött a szeretet. Pedig nem fiatalok már. Már nem…
   Sok éve házasok, gyermekeik felnőttek, már az unokák is… Őket látva könny szökik az ember szemébe. Meri valaki azt mondani, hogy nincs örök szerelem?! Őket látva-hallva, ezt erősen kétlem!
   Valami hatalmas ajándékot adtak nekem: hitet, megerősítést abban, hogy a szeretet igenis örök!
   Boldoggá tettek, hogy – hallva az irodalmi honlapunkról – azonnal feljöttek, és azóta is aktív tagjai ennek a „kis családnak”, amit úgy hívnak: Magyarerő.
   Ő János és Julika…