Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Független Újságírók Szövetségének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes

Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Irigy vízcsepp

Adalberto
Adalberto képe

Egyszer régen a forró sivatagban, ki tudja, miképpen egy kicsi vízcsepp kiloccsant a kulacsból a homokba.

─ Hű, de meleg van itt! – ugrott egy nagyot, ahogy leért a talajra.

Hiába kiabált a kulacs után, hogy álljanak meg! Vissza szeretne menni a társai közé. Nem hallották meg.

Egy idő után kénytelen volt belátni, egyedül maradt. Ha nem akar elpusztulni, akkor el kell indulnia valamerre. Teljesen mindegy volt, melyik irányt válassza. A sivatag közepén volt, és minden távolra esett tőle.

Mivelhogy a vízcseppnek nem volt lába, gurulni kezdett. Homok dombra fel, homok völgyre le. Így ment nagyon sokáig, ameddig a fáradság erőt nem vett rajta.

Leült egy homokdomb árnyékába és a folyó anyjáról és a tenger apjáról ábrándozott. Milyen jó lesz, ha megtalálja őket. Újból ficánkolhat, hancúrozhat velük, mint régen, amikor együtt voltak, és élvezték az élet.

Amint ott ezekre gondolt, egy ganajtúró bogárka lépett hozzá:

─ Olyan jó, hogy rád találtam. Majd elepedek a szomjúságtól. Ugye megnyalhatlak, hogy szomjamat oltsam? – kérlelte a ganajtúró bogárka.

─ Szó sem lehet róla! – ugrott fel a vízcsepp. – Még bekapnál és odalenne utazásom folyó anyámhoz és tenger apámhoz. Menj el tőlem! Keress máshol szomjadat oltó vizet!

Szegény ganajtúró bogárka szomorúan tovább ballagott.

A vízcsepp is megunta a pihenést. Fogta magát és folytatta az útját. Újból ment, mendegélt, amerre az orra vitte, azt remélve, hogy egyszer csak kiér a sivatagból. De bizony még az éjszakát is ott kellett töltenie.

Talán még nem mondtam, ez a sivatag a világ legnagyobb sivataga volt. Szinte olyan volt, mintha soha nem akarna véget érni.

Éjjelre meghúzta magát egy piciny mélyedésben. Reggel, amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy egy madárka áll felette örvendezve:

─ Jaj, de jó! Jaj, de jó! Vizet találtam. Ihatok és megfürödhetek benne.

A vízcsepp ijedten ugrott félre:

─ Te bennem ugyan, nem fürdesz meg, és nem ihatsz belőlem.

A madárka szomorúan továbbállt, s a vízcsepp elindult folyó anyjához és tenger apjához.

Újból sokáig ment, de már látszott a sivatag vége. A távolban kecses pálmafák ringatóztak. Még mielőtt elérte volna azokat forró homokból egy elalélt fűszál dugta ki sápadt fejecskéjét.

─ Segíts rajtam, vízcsepp! Mindjárt meghalok a szomjúságtól. Gyere ide, és adjál innom! – kérlelte.

─ Még, mit nem! – mondta sértődötten. – Még, hogy én egy fűszálat szolgáljak? Soha! Nagyobb úr vagyok ennél. Nem sokára meglelem anyámat a folyót és apámat, a tengert, ahol én leszek a világ ura.

Még csak ré sem nézve, elviharzott a sápadt fűszál mellett.

Egyről azonban megfeledkezett. A sivatagban a napsugarak talán még forróbban perzselnek, mint máshol. A nagy igyekezetében észre sem vette, hogy a huncut napsugárfiúk mindenegyes alkalommal lecsíptek belőle egy kicsikét. Egy idő után olyan aprócska lett, hogy már szinte látni sem lehetett.

Közel járt a folyóhoz, s távolban feltűnt a tenger is, de egy véletlen pillanatban az éppen arra nyargaló egyik napsugárfiú felkapta és röpítette fel a magas égbe.

Soha nem láthatta meg anyját és apját. Talán, ha nem lett volna irigy, akkor elérte volna a célját.

Mindig segítsünk másokon, hogyha mi bajba kerülünk, ők is segítsenek nekünk.

Rovatok: 
Mese