(Novemberi őszikék)

Tán már indulnának a fák,
de gyökerük köti őket,
a rozsdás lankák is leráznák
a szeleket, a nyögetőket.
Még pislognak bőrömön a mécsek,
idáig áttüzelte őket a nyár,
de a forró csodák csak emlékek,
a Nap is bágyadt vigaszt kínál.
Az ősz, mint nagy, barna gondolat
kíméletlen zuhog bennem,
letépte már mind a lombokat,
mégis őt kell most szeretnem.
Könyörgésem mit sem ér,
már döntött fenn az égi órás,
belep fát, bokrot a dér,
ez ellen most nincsen óvás.
Hogyha szaporodik gondom,
hát a köddel ölelkezem,
az idővel így sodródom,
jég csipkézi majd ereszem.
Fürkészem a messzeséget,
a hegyek felhőket pipáznak,
de ember-meleggel  az élet
befűti majd kis szobámat.

2013. október 31.