Megszokott, kopott, mégis új utak
és képek között a szív és az értelem
szüntelen keres, hasztalan kutat,
a táv néha pár lépés, máskor a végtelen.
Leomlott, betemetett reményvár
romjai közt magamat vonszolom,
kereslek Téged, és ami rám vár,
zsákutca, elhamvadt szerelem, fájdalom.
A bennem sajgó emlékek égnek,
elpártoltak tőlem az alternatívák,
ködbe burkolózva vész el az út, az élet,
hol követtem el azt a végzetes hibát.
Bilincsben a szabad akarat,
mit kódolhatott belém az őssejt,
az évmilliók diktálta tettek, szavak
közül mi az érték, és mi a selejt.
Nincs ha és talán, csak ami volt, van,
az élet egyszeri, és ismételhetetlen,
mint virág a kertben, a tölgy viharban,
a determinált válság mély űrt váj bennem. 
Még jönnek hajnalok és naplementék,
de felém már nem igen jönnek mások,
fényből, sárból gyúrt, csodás emlék,
vele a lét utáni létbe, nemlétbe sétálok.

2013. november 15.