Homokdomboknak karéjában,
ahol van szűkebb kis Hazám,
ott a Rigoc erdőinek illatában,
vadvirág fakadt lábam nyomán.

Dráva völgyében sok kincs akad,
adott halakkal tűzdelt, sok-sok tavat,
a napkelet sokszor bíborban fürdik,
izzó korongot formál a napnyugat.

Sokszor homokfövényt terít a Dráva,
máskor partot épít, olykor meg rombol,
parti füzek cirógatják vizének tükrét,
éjszaka a Holdsugár merít a habból.

Mostanában szívem sokszor elszorul,
ha visszagondolok a régi-új időkre,
mert sok vonat már nem fut sínekre,
szemeimre sokszor csak könny borul.

A tájhoz tartozik a sorsom, vagy a tied,
ha itt felborul minden, akkor mi jöhet,
kendőbe kötve a boldogságod viheted,
habár ez nem kenyér vagy kisgyerek.

Miliő, mi minket kedvesen körülölel,
hol művelt kertek termő gyümölcsössel,
nagyanyám jött, kendőbe kötve kenyérrel,
fején kis fonott kosár, lelkében szeretettel.

De mára már a kemencét is lebontották,
sajnos, sok stabil épület követte sorsát,
kendőbe kötve gondjaimat úgy távozok,
de nem tudom titkolni, kilógnak a gondok.

Ám, itt Somogy ország déli peremén
a Dráva ugyanúgy folyik most is tovább,
erdeiben gomba terem, a szeder is érik,
som és kökény, szedik vadrózsa bogyóját.

Édes Honi földem, fogadj magadba engemet,
szeretettel nyújtom feléd bármikor két kezemet,
ha már másképp nem, akkor tán úgy is lehet,
kendőbe kötve itattad öröm- vagy fájó könnyemet.