homlokom redői közt
elvész a gondtalanság
 
sorsomra rátelepszik
a kortárs lét szeszélye
füleimben visszhangzik
belsőm gyötrő nyögése
új napnak új hajnalán
rám förmed a bús magány
 
az éjszakák sötétek
én minden nesztől félek
 
gonosz rémárnyak járnak
merev nyakamra hágnak
karmukkal belém vájnak
sunyin csak arra várnak
utat nyissak magának
a megváltó halálnak...
 
homlokom redői közt
némán honol a bánat...