Mikor ezüst utat rajzolsz
éjszaka a tavon,
hadd szárnyaljon szívem
s képzeletem, hagyom!
Vonzásod oly távolból is érzem,
ahogy sokszor a hullámzó vizet nézem.
Lassan elindulok vágyaim
útján feléd,
mint örök múzsámba,
úgy kapaszkodok beléd.
Egyszer talán a sötét
éjben, árván,
megérinthetem felszíned,
szállva szívem szárnyán.

Fényedben fürdik a csend, az
álom is megszelidül,
szívemben szeretet szövődik,
lelkem beleszédül.
A tó tükrén néma csodák közt
egyre fényesebb leszel,
engem az éj karja lassan átölel.
A gondolat hozzád száll,
mint néma, halk ima,
ott ragyogsz a víz tükrén,
ahol a vágy sosem hűl ki ma.

TM