Szívemben érnek a szőke búzatáblák,
sárgállanak falvak végvárai mögött,
mikor a gyász feketén belém költözött.

Harangszót hallok a mocsárokon át,
kong szent csavargók, részegek rigmusa,
ők lüktették fülembe anyám szép szavát,
hogy most ajkam e zenét visszadadogja.

Hol vagytok lanthangú, kóbor igricek,
és Te, távoli tábor csont-sovány foglya,
kit még az édes haza is számkivetett,
néma szád szavát most egy nemzet hallgatja.

Egy irodalomba hajszolt halálmenet,
köves sodrása az erdélyi vizeknek,
amikor a költő sínpárra tévedett,
ó, hogy hullanak a magyar falevelek. 

Mintha a gégerák is szégyellné magát,
és gonosz tettét bánná már a halál is,
gőgjüktől fuldokolnak a Lillák, Annák,
összetört kalamáris, üres bugyelláris.

Az üzenet kéretlenül is mának szól,
égő tűztövis már a megkésett babér,
de ha leszólnak ők csillogó csúcsokról,
a lélegzet elakad, felpezsdül a vér.

2014. január 18.