Megkésett tavaszon és hideg májuson,
a koravén nyárban, vagy fonnyadó őszön
is simogat az élet, halkan Himnuszom
dúdolom, magam magamnak híven őrzöm.
Mert öröm tolakodik búra, örömre,
magukkal sodornak a felfrissült szelek,
tavaszok olvadnak kopogós telekre,
átfénylik a fagyokon újra a lélek.
Mintha a fájdalom új értéket szülne,
mert eddig felálltam, amikor elestem,
sorsnak, végzetnek újból nekifeszülve
a sötét éjekben meggyógyult a testem.
Végén majd a halált nem lehet becsapni,
de nem létezhet, és sosincs vesztett helyzet,
bennünk az isteni szikra, ha parányi
is, nem ragyog Glória a fejünk felett.
Néha lágyan meglegyint a félelem, iszony,
már-már úgy érzem, itt a vég, és nagy baj van,
az édes illúziókból cseppnyit iszom,
és Himnuszom dúdolom naivan, halkan.
2014. 10. 24.