Mostanság jómagam nem írok, csak olvasgatom mások írásait. A jó Isten biztosan tudja az okát, miért nem születnek mostanában olyan verseim, prózáim, melyeket annyira nívósnak éreznék, hogy feltehessem őket. …valahogy nem az igaziak, nem adják vissza a gondolat-, a lélek-, és a szív összhangját.
            Nem baj ez, tudomásul kell vennem, pihenésre van szükségem. Nagyon sok más feladat terheli gyenge vállam, melyeket ellátni nem csak szívvel-lélekkel vállalt cselekedet, hanem immár kötelességem is.
Ahogy olvasgatom az írásokat, úgy bontakozik ki előttem egy-egy ember tudása, érzelemvilága, hovatartozása. Érzem a sorok mögötti homlokráncolást, a keserűre görbült szájat, a sóhajtól emelkedő mellkast, a tüdőből lassan kifújt lélegzetet. Vannak, kik könnyebben túl tudják magukat tenni egy-egy csalódáson, bosszúságon, ha kiírják azt magukból, s vannak, akik ettől függetlenül sokáig magukban cipelik a sérelmeket, fájdalmakat, tövisszúrásokat. Emberek vagyunk, másként reagálunk le szituációkat, eseményeket, s ez is sokszínű voltunkat támasztja alá. Ugyanakkor ott vannak a boldogságról, szerelemről rótt sorok, melyek szintén elárulják az író érzéseinek mélységét, vadságát, természetének apró rezdüléseit, lelkének ellágyulását egy-egy emberi, hétköznapi esemény hatására. Vannak, amelyek felkavarnak, vannak, amelyeket akár helyettem is írhatták volna, mert gondolat és érzelemvilágunk nagyon hasonló, mások könnyeket képeznek pilláimon, s vannak híradások, melyek felforralják a véremet, és a haragomat szítják, mégis hálás vagyok értük, mert ezekről az eseményekről is tudnunk kell, a mindennapjainkhoz tartozik.
Olvasgatom a hozzászólásokat és a csevegőben egymással beszélgető emberek gondolatait. Egyre közelebb kerülünk egymáshoz, kötelékek képződnek. Aggódunk, féltünk, lehetőségünk szerint óvjuk, tanácsokkal látjuk el írótársainkat, ha megbántanak pillanatok alatt tudunk megbocsátani. Egyszóval szeretni tudunk. Ember az embert, író a másik írót.
Mennyire nagyszerű lenne, ha ez mindenütt megvalósulhatna. Hisz ha megvalósul egy kis közösségben, megvalósulhatna az országban, a határokon túl, sőt az egész Földön is.
Mi kell ehhez? Elsősorban elfogadás – olyannak, amilyenek vagyunk, a magunk vérmérsékletével, hibáival, jó- és rossz oldalával, hitével, vagy éppen hitetlenségével együtt, mindenestől -, másrészt szeretettel fordulni a másik emberhez. Hiszem, hogy szeretni és alkotni születtünk a földre, ki-ki a maga lényén keresztül adva magából a legtöbbet.
            Egy biztos; írásainkon keresztül kivetítődik egy ember, egy lélek, s míg befogadással, tisztelettel és odafigyeléssel olvasunk, addig hidak épülnek észrevétlen lélektől-lélekig.