Egyszer volt, hol nem volt, nagyon-nagyon messze innen, volt egyszer egy hatalmas kerek erdő. Óriás fái körbeölelték a színpompás, virágokkal borított tisztását. A tisztás közepén kristálytiszta vizű tó várta az erdő lakóit, hogy szomjukat oltsák.
   Ebben az erdőben mindenki békességben élt egymással. Délben szinte mindenki megjelent a tónál, hogy ivás közben megbeszéljék az aznapi dolgaikat. A mai nap elég érdekesnek tűnt, mivel a harkály azt újságolta, hogy új lakók érkeztek. Izgatottan hallgatták a többiek a beszámolót.
Karcsi, a kölyök hernyócska is látta őket, amikor a száz éves tölgyfa 33. odújában rendezkedtek be az új csodabogarak.
- Mert csak bogarak lehetnek, hiszen aprók, és szárnyaik is vannak. Zöld színűek, és mintha pajzs lenne a hátukon, és ketten vannak. - fejezte be Karcsi a mondandóját.
Ezalatt a két új lakó az otthonukat szemlélte.
- Nagy utat tettünk meg, de nagyon szép az új otthonunk - szólalt meg a kisebbik bogár.
- Igen, - válaszolt a nagyobbik - és itt biztonságban is leszünk.
Szeretettel nézett társára, és egy zöld levelet kezdett eszegetni. A lánybogár boldogan csatlakozott hozzá. Másnap a kerek erdő csodálatosan szép napra ébredt. A fák ágain a nap átragyogott, a madarak vidám reggeli énekbe kezdtek. Az állatok elkezdték napjukat, vagy éppen befejezték, és nyugovóra tértek. A szokásos tennivalók elvégzése közben mindenki kíváncsian várta, az új lakók mikor jönnek ki az odúból.
   Nyuszi asszonyság három rakoncátlan csemetéjének készítette a reggelijét, amikor kopogtattak a fészek ajtaján.
- Rögtön nyitom - szólt Nyuszi asszonyság.
Az ajtóban Mókus mama álldogált, karján egy kosár makkal.
-  Jó reggelt! Gyere csak Mókus mama - üdvözölte Nyuszi asszonyság.
- Jó reggelt Nyuszi asszonyság! Képzeld, korán reggel elmentem a százéves tölgyfához makkot szedni. A tölgyfánál nagy volt a nyüzsgés. A fán lakó kétpettyes díszbogár, Kázmér, izgatottan mesélte, hogy a legkisebb lánya Prüntyőke, a szomszédban játszott a zöld karcsú díszbogár lányával. A nagy játék közben megéheztek, és leültek pár falatot enni. Nati, a zöld karcsú díszbogár lány torkán akadt egy fakéregből készült, frissen sült kifli vég. Mindenki nagyon megijedt, de senki nem tudta, hogyan segítsenek! És ekkor a bejáratnál megjelent az egyik új lakó, a csodabogár. Nem szólt egy szót sem, csak hátulról átölelte a kicsi Nati törzsét a karjai alatt. Ökölbe szorította a jobb kezét, a köldök magasságába helyezte, majd a bal kezével megfogta az ökölbe szorított jobb kezét, és hirtelen egy felfelé irányuló nyomást végzett. És a kicsi Nati kiköhögte a kiflit. A nagy ijedtség hirtelen elmúlt, mindenki boldogan ölelgette a bogárlányt. Mire szétnéztek, hogy megköszönjék, az új lakó már sehol sem volt.
- Nahát! Milyen szerencse, hogy éppen ott volt az a csodabogár - mondta Nyuszi asszonyság. - Látogassuk meg együtt, és mondjunk köszönetet neki.
- Szóljunk mindenkinek! - javasolta Mókus mama.
Így elindultak a százéves tölgyfához, és mindenki csatlakozott hozzájuk útközben. A fához érve Karcsi hernyócskát kérték meg, hogy szóljon be a 33. odúba, hogy az új lakók jöjjenek ki. Ők elő is bújtak, és most már bemutatkoztak az erdő lakóinak. Ők a márványos poloskák, bár büdös bogaraknak is szokták nevezni őket. Mivel, ha veszélyben érzik magukat, szúrós szagú, kellemetlen váladékot bocsátanak a levegőbe. A fiú neve: Sota, a lány neve: Midori. Hiszen végül is Ázsiából származnak. Az erdő lakói ámulva hallgatták Sotát, majd mindenki hálálkodni kezdett neki, amiért megmentette Nati életét. És a két poloska tudta, hogy befogadták őket, otthonra találtak, és boldogan élhetnek ebben a csodálatos kerek erdőben, amíg meg nem halnak!
Itt a vége, fuss el véle!