Marcikám, ha majdan betűimet fejted,
s édesanyád nyelvét addig nem felejted,
nem emészti idő versem hordozóját –
fehér papíromon élnek még a strófák -,
húzódj be malaszttal békés félhomályba
és eredj nagyapád sorai nyomába!

Nem voltam én soha bölcsek köve őre,
nem ittam áldomást korán medvebőrre:
megfontolt szándékkal néztem a világot –
megtiszteltem azt, ki nálam többet látott.
Mégis, most figyelj rám: nagy titkokat mondok,
mint az ágra röppent madárnak a lombok.

Volt hol okosodnod: jártál iskolába –
kitűzted zászlódat tudás várfokára,
széjjelnéztél onnan, csillagokig láttál:
káprázott a szemed esti holdvilágnál –
mi dús a mindenség atomtól az űrig,
s a mindenek egymást hogyan, merre űzik?

Űzetés az útja földön az embernek –
nem érti meg, amíg játszadozó gyermek
és csak anyja ölén ringatja a sorsa:
gyönggyel rakott, kincses álmoknak adósa.
Messziről kerülik mordult ordas hordák –
halasztják a vágyat átharapni torkát.

Tudod, volt egy ország – világok virága,
földi éden. Csősze: királyok királya.
Napsütötte rónák, kenyér ízű tájak –
simogatták földjét mennybéli bűbájok.
Ezüst színű folyók rúnát róttak rája,
Szűz Mária kötényt terített alája.

Jeges szelek felől hegyek karéjozták,
déli langyos szellők széltében futkosták.
Lankáin bársony bor nektárja mézelgett,
s az ivók ajkáról lágy dallam szédelgett.
Szűz lelkű templomok istent csalogattak,
békés nyájak mellől hű kutyák ugattak.

Irigyelték körül, irigyelték távol
egyik óceánig másik óceántól:
királyok, vezérek, népek űzetői,
kiknek vágya dúlni, kiknek bűne ősi:
tiporni, rabolni, kéjjel öldökölni,
mindent kútba dobni, mindent tűzbe lökni.

Hegyekről zúdult le tatár fergetegben,
lángoló nyilakkal tüzes tegezekben.
Oszmán had hömpölygött, meg sem állt a szívig –
nemzedékek sorát lökdöste a sírig.
Osztrák, német, orosz mellkasát taposta,
hordta drága kincsét szerte portya posta.

Ahány ellen, annyi hőst termett a vérző
ősfa nyesett ága: némán sírba térő
népe csak feltámadt mindig újra, s újra –
kipattant gerince lett az íja húrja.
Roppant öklét vágta évszázados gúzsra,
s vérszívóit sorra ízzé-porrá zúzta.

Gyűltek aztán kapzsi, űzött ősi törzsek –
ők is megkívánták a vén tölgyi törzset.
Ármányt szőttek, ami a világra borult,
s rágyújtottak vadul két őrült háborút.
Vérzivatar tombolt, megingott a Föld is,
lenyúzták húsáról mindkétszer a bőrt is!

Szelídek országát körbevágta olló,
máját dögkeselyű tépte, szemét holló
vájta. Szabad szívét igába kötötték –
ragacsos mancsokba szorult a kötőfék.
Még egy felhorgadás, még egy vad öklelés –
aztán csend és halál: a kígyó köre kész…

Marcikám! Ez volt rég őseid országa –
magyaroknak földje, mosolyok orcája.
Keresd meg a sírját, terítsd rá imámat:
meglásd, hálás lelke feléd is kiárad.
S ha azt súgja: indulj, vidd a szíved haza –
tudd: ő volt mind közt a legédesebb Haza!

      2016.06.03.  Csorba Tibor