Már harminc szeptember sárgult rajtam
hogy rajukat először megláttam
mind megszámoltam az érkezőket
mint hófehéren a tóra törtek
az őszben tán tévesztve az utat
itt landoltak véletlen a húszak
habot fodroztak a víztükörnek
birtokló vággyal ide költöztek
hiába tépte testük jeges szél
dermesztette őket a rideg tél
éltetőjük az örök szenvedély
a húszat valahol odabenn
köti a kis magyar végtelen
sorsuk akkor még nem ütött szíven
rám sötétült hatvannyolc alkonyom
őket nem de hattyúim fájlalom
kecses ringásuk elandalított
titkolták előlem a nagy titkot
mily szomorú ha eljön a napja
és csak hullnak némán haldokolva
születnek szállnak lassan elmúlnak
lesznek jövőnek voltak a múltnak
maradt a büszke karcsú tartás
régi harangszárnyalás mégis más
bátran tartják a szélben fejüket
hittem az idő csak velem üget
a tündér tó mára csak úsztató
a nap tüze sem oly lágy biztató
miért maradtak ők mindig húszan
éveim sora még meddig rohan.  

2014. 07. 06.