Zord szél süvít, rázza a fákat, az ablakot,
úgy várunk már egy szép tavaszi napot.
Szívünkben még néha-néha felpezsdül a vér,
a tavasz illata mindig hoz új reményt.

Mondd, kedvesem, szeretsz-e még?
Hajunkban egyre több a hófehér,
szemünkben is opálos már a fény.
Mondd, kedvesem, szeretsz-e még?

Néha még érzem, hogy megfakult emlékek
sokasága ad új reményt, s várom merengve nézve
a semmibe hajnalonta a bíbor piros napfelkeltét.

Már nem várunk nagy csodákat,
csak csendes ódákat,
halk futamot az öreg zongorán
s egy romantikus dalt a porosodó gitár húrján.

Oly jó, ha csendesen,
nem hevesen átölelsz,
nem vágyom másra sem,
két karod oltalma lelkemnek oltára.

Hófehér liliom illata száll a légben, 
ó, mily csodálatos az emlékeimben.
Még ha a vágy tüze lobban,
majd hamuvá ég, ahogy jött oly gyorsan,
csillagok kihunynak,
a gyertya csonkig égett,
halványulnak a remények.

Lassul a mozdulat, fanyar a csók íze,
öregszik az embernek mindene.
Itt fáj, ott sajog,
már nem segít az orvosom a bajon.

Az érzések lepkeszárnyakon libbennek körénk,
mondd, kedvesem, szeretsz-e még?
Öregszik a láb és kéz, már lassabban lépsz,
s nem tudjuk, miért indultunk el az imént.

Mondd, kedvesem, szeretsz-e még?
A remény él, hogy adatik még
pár szép, boldog év!
Ugye, kedves, szeretsz még!