Megkésett tavaszon, hideg májusokon,
Koravén nyarakon, vagy fonnyadó őszön
Is lüktet az élet, és halkan Himnuszom
Dúdolom, kedvem magamnak híven őrzöm.
Mert öröm tolakodik búra, keservre,
Magukkal sodornak a felfrissült szelek,
Tavasz, nyár olvad a didergő lélekben,
Átfénylik a tavakon újra az élet.
Amit szívem zsong, dalol visszahallhatom,
Bár néha a dallamom szomorú kicsit,
Madártrilla a zöldellő faágakon,
Fészek-szívemben már csipognak a kicsik.
Mintha a fájdalom életeket szülne,
Mert mindig felálltam, amikor elestem,
Sorsnak, végzetnek újra neki feszülve
Sötét éjben is meggyógyult a lelkem.
Legvégén a halált nem lehet becsapni,
De nem létezik, soha nincs vesztett helyzet,
Bennünk az isteni szikra, csak parányi,
Ha nem is ragyog Glória fejünk felett.
Olykor meglegyint lágyan félelem, iszony,
Már–már úgy érzem a kín feloldhatatlan,
Az örök illúzióból cseppnyit iszom,
Majd himnuszom dúdolom naivan, halkan.

2016 06. 14.