Nincs neki már párja.
Ő is elment örökre,
Párját hiába várja.
Keserű az élet, magányban élni.
Nincs szeretet, a magány nem kíméli.
Felkelő nap sem ragyog rája.
Elbújik a nádasban, magányába zárva.
Mert csak párosan szép az élet.
Van cél, vannak remények.
Hideget, meleget jobban elviseljük.
Párosan szebb az életünk.
Jó Isten is mosolyogva néz le rájuk,
Az élet is szebb, mint az embernek, ha van párjuk.
Hattyú száll a magasban, reményt vesztve,
Nincsen neki párja, mindenkitől feledve.
Ne szomorkodj hattyú, ilyen az élet,
Tudom, elveszett párodat hiába keresed.
Ég és föld között eltűnve örökre,
A nádastó a mélybe elnyelte.
Én is szomorkodok, fáj a szívem.
Párom elment örökre, nem vígasztal senki sem.
A magány rám terítette keserű fátylát,
Szomorú az ember, ha szétesik a család.
Istenem, hozzád fohászkodok!
Drága gyermekeim, unokáim legyenek boldogok.
Ne legyenek feledve, mint a hattyú a magányban,
Adj nekik örömet boldog családban.
S ha elmegyek én is örökre,
Ne legyenek, mint a hattyú, elveszve.
Mosonmagyaróvár, 2025. február 12.
TM
