Még árnyéktalanok a csupasz fák,
lassan nyílik az éjjel szemhéja,
de kettéhasad már a némaság,
elfogy a sötét széntartaléka.

Kiszolgáltatott az most a búnak,
kit nem véd a csók, a szerelem,
és benne a vágyak már elmúltak,
bár bölcsesség ül bagoly szemében.

Eltűntek a hunyorgó csillagok,
a világ völgyei fénnyel telnek,
a semmiben magamba láthatok,
az emlékek nálam átteleltek.

A gonosszal minden nap megküzdök,
még hangos a szívemnek dobogása,
nem nézek el a fájdalmak fölött,
enyém lesz a szó még utoljára.

Elnyújtózom én a lusta fényben,
nagy ívben kinyílnak kék terek,
majd kimondom igazam kevélyen,
sajog a bal térdem, de meg nem remeg.

A harag verete már rég megkopott
rajtam, ami másnak letargia,
mert akaratom sosem lesz halott,
az nekem hajnalom szűrt mosolya.   

2013. január 18.