Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Hajnalcsillag balladája

Eternity
Eternity képe

Egyszer a nap, mikor elköszönt az égtől,
sötétebbre vált az, a világoskéktől.
Fáradtan kutatva, azt a pontot nézte,
hol eljönni szokott, éj első vendége.

Meg is érkezett az, tétován merengve,
egy parányi csillag, halványan derengve.
Szólt a Nap: - Én mostan nyugovóra térek,
kialszom magamat, de majd visszaérek.

Amit most rád bízok, legyen nálad addig,
ne mutasd senkinek, egy percre se hagyd itt!
Miért sokan várnak, mitől azzá lettem,
reggel megérkezvén, te gyújtod meg bennem.

Legszebb leszel tőle hajnalig ragyogva,
tüzem őrzöd benne, szikrázva, lobogva!
Nem győzhet a sötét! Jön majd sok testvéred.
Te más leszel, mint ők, mert én benned égek.

Együtt vigyázzátok holnap reménységét!
- s utolsó csókjával rásütötte fényét.
Izzó vörös gömbként, lassan elsüllyedve,
érkezett éjszaka, a helyébe lépve.

Letekintve fentről, földet mosolyogta,
mint anya gyermekét, szépen betakarta.
Könnyű lepedőként, terült a vidékre,
végtelen sötétnek, puha selymessége.

Sok kis apró testvér, népes nagycsaládból,
együtt voltak most már, minden családfáról
hancúrozva játszott, egymással nevetve,
ő csak nézte őket, mindenre figyelve.

Jócskán meghaladta, éjfélt már az óra,
felhők közeledtek, egymásra torlódva.
Szellő terelgetett, egyre több, vastagot,
keresgették egymást,  hold, és a csillagok.

Mogorván, feketén, mindent eltakarva,
nem is mozdult többé, csak megállt alatta.
Remélte, ahogy jött, majd tovább is szalad,
az viszont csak állt ott, jottányit sem haladt.

Hiába próbálta ékes ragyogással,
szép szóval rávenni, csillagcsacsogással.
Mert neki most fontos, ami következik,
látnia kell azt, ki mindjárt megjelenik.

Végül esdekelve kérte, könyörögve,
sírva hullott alá, két szeméből könnye.
Mire talajra ért, mindent beborítva,
virágot, fűt, fát, dús harmatba vonva.

Szíve alá kapva, tüzét előhúzta,
talán elmegy békén, ha azt megmutatja!
Jaj de elejtette szegény, nem jól fogta,
hangos csobbanással, esett le a tóba.

Mint tőr, ég kárpitját kissé megkarcolta,
sűrű sötét felhő, mint ha oszladozna.
Világosság támadt, először csak résnyi,
közeledik a nap, nem látja, csak érzi.

El kellene bújni, inkább ne is lássa,
sajnos lesz a napnak szörnyű csalódása!
Ám mégis ott maradt, reszketett topogva,
lehorgasztott fejjel, hangosan zokogva.

A nap rámosolygott, arcát simogatva;
- Nézd, itt ragyog bennem, ott volt lent a tóban!
Ahogy megérkeztem, láttam víz tükrében,
meglátott a tó, és visszaadta nékem.

Elmondta, hogy jó vagy. A lelkeket védted!
Gonosz viharfelhőt, égről messze űzted!
Hűséges maradtál hozzám a sötétben,
drágakő lesz könnyed, sugaram tüzében.

Első voltál most is, aki rám találtál,
Utolsó ki elmegy, s este újra rám vár.
Millió ki elhagy, éjszakát követve,
de te hajnalcsillag, megmaradsz örökre.

Rovatok: 
Vers