A nap hajnalsugara
Ébresztette az alvót,
A fákat sűrű, fehér köd lepte,
Csend honol most a völgyben,
Aludt a lent, köd ült fölötte.

És én álltam a hegyoldalon,
Nekem már ragyogott a napom.
Pintyőke énekelt vidáman,
Hargita, akkor én a nyugalmadat csodáltam.

Mert béke lakott fenn a hegyen,
A fenyvesek közt a gond még pihent.
Nem zavarta álmában az alvót,
Hogy ő akkor megtagadott volt.

S a köd felszállt a völgyből,
Felszárította, elűzte a napsugár.
Egy új nap köszöntött már,
S az élet kereke forgott tovább.

Lelkem siratta az embereket,
Kik oly egyenesen álltak, mint a jegenyék.
Dolgukat tovább szomorúan tették,
De mégsem adták fel a reményt.

Várták, egyszer véget ér a szenvedés,
Isten velük van e létben.
Ő ad nekik egyedüli reményt,
Segít nekik élni a szenvedésben.

Tudták, mozdul egyszer majd az élet,
Mint a folyóban is új élet éled.
Munkájuk árán jut mindig kenyér,
Ez a magyar szenvedés egyszer véget ér.

Én megköszöntem Istennek a szeretetet,
Amit akkor, ott ők adtak nekem.
Imádkozom, hogy a nap felragyogjon,
Székely földről egy hajnalon a nehéz köd felszálljon.

Mosonmagyaróvár, 2013. augusztus 8.

TM