Szonett

Tombolt a nyár és vak volt a szerelem,
szőke hajára a kegyes természet
varázsolt csillogó, apró szemcséket,
elvesztettem eszem, nem volt türelmem.

Előtte hevertem ajzva, leverten,
bízva áldottam őt és az életet,
akartam csókját és ő bábuvá tett,
a fényt hajában glóriának hittem.

Hiába volt minden alázat, kérés,
vágyam kísérte gúny, mely szúrt, mint a kés,
aztán rádöbbentem, tán éppen jókor,

önzőn, kacéran velem ő csak játszott,
a csillogó csoda csak káprázat volt,
hajában az arany szürke homok, por.