Mikor az idő már félig agyonvert,
alig van kockázat, eltűnik a tét,
mert az élet fosztogatja az embert,
és egyre szegényesebb a hagyaték.

Szakadt sóhajod senki sem stoppolja,
szemétbe dobják remény-gyertyacsonkod,
vágy- izzadt inged nem vár mosóporra,
elgazosodnak édes málnabokrok.

Árnyék költözik borospoharadba,
könyveid elfeledik tested szagát,
megnő nálatok az ószeres rangja,
foltozott életed eltakarítják.

Napnyugtás kabátod a szekrény mélyén
csak az éjszakákat láthatja majd,
a létet, a jövőt aggódva, félvén
fanyar ideád nem kavar több vihart.

Mert ki meghal, azt már temetni muszáj,
simítják feletted görgő földrögöt, 
jön egy kis könnydagály és majd gyászaszály,
vackod meszelik higgadt örökösök.

2014. március l.