Egy láthatatlan kéz megmutatja majd utam,
lépek átbukdácsolva vétken és bűnön,
mert valahol lényem mélyén jó voltam,
mesémmel az angyalokat elbűvölöm.
Elmondom nekik, mily boldog a földi lét,
bár az időm javát árnyékban töltöttem,
naivan hallgattam szirének énekét
már boldog gyermekként a szent anyaölben.
Milyen finom volt az ikrás-zsíros kenyér, 
az ember ifjan mennyi csínyt kigondol,
majd észre térített az apai tenyér,
sajgó arcom nyaldosta öreg komondor. 
Fürkésztem, űztem a gyorslábú szüzeket,  
faltam édes ajkat, a szerelem húsát,
majd magukhoz csaltak a szomorú fűzek,
mikor lassan lehanyatlott bennem a vágy.
Égtem. lángoltam, dideregtem és fáztam,
voltam dér, jégvirág, voltam harmat, moha,
kiteljesedtem mindig egy új tavaszban,
és bolyongva leltem meghitt otthonomra.
Vigasztaltak színek, tánc, könyv, zene,
magányos lelkem olykor társat talált,
szeretett árnyak fájó üzenete
eszembe jutatta néha már a halált.
De sosem voltam végleg elkeseredve,
hiába várt rám a vég, a félvak király,
nem merültem bódult mámor-ködökbe,
nem vakított fény, nem butított homály.

Hogy a bölcs öregség most belém ült végleg,
irigy foltok sárgulnak angyal-szemekben,
Istenem, hogyan is köszönjem meg Néked,
hogy lehettem, élhettem, szerethettem.