Húsz évvel ezelőtt, azon a pénteki napon a szokásos szervezői értekezleten voltam, Pesten. Viszonylag korán végeztünk, ezért szaladtam a vonathoz, hátha elérem még, és hamarabb haza érek. A következő vonat egy órával később indult, de az a rövid kis idő is számít távol a családtól. Az utolsó pillanatban ugrottam fel a vonatra, és már indult is a Nyugatiból…Három óra múlva otthon vagyok…lélegeztem fel.

***

Noémi fázósan húzta magán össze a kabátot, a hideg szél kissé átfújta a testét. Végre begurult a vágányra a vonat, elfoglalhatta helyét a fülkében. Elmosolyodott a gondolatra, hogy csak három óra, és találkozik szerelmével, Péterrel. Gondolatai a fiú körül jártak. Mostanában ritkán találkoztak, mert a fiú Szolnokon tanult tovább. Hiányzott a kedvessége, a gyengédsége, a közelsége. Hiányzott a zene, a gitár hangja, hiányoztak az együttessel  eltöltött idők, a próbák.

Noémi szíve egyre hevesebben dobogott, minél több minden jutott eszébe a fiúról. Azt írta, valami nagy meglepetéssel várja. Vajon mi lehet az? Ahogy közeledett a vonat, egyre izgatottabb lett.

***

-   Ma megkérem a kezét. Tudom, hogy igent mond, mert szeret. Karácsonykor megtartjuk az eljegyzést. - Péter letette kezéből az elmaradhatatlan gitárt. Ránézett az órájára.  - Mi lenne, ha az előző vonattal elmennék elé. Leszállok valamelyik állomáson, és amikor befut oda Noémi vonata, felszállok rá, és meglepem, hogy még azzal a pár perccel is hamarabb találkozunk! Szeretem őt! – azzal rohant is …

***

A vonat begördült az állomásra. Noémi szeme egyszerre elhomályosult amint meglátta a felszálló utasok között Pétert!
-   Eljöttél elém? Hiszen mindjárt ott vagyunk, csak néhány perc már innen Szolnok… - és a vonat elindult.

Tényleg csak néhány perc telt el… a találkozás ölelése, a szerelmesek csókja. Aztán jött az a szörnyű csikorgás, csattanás, iszonyat, rémület, fájdalom, és a visszafordíthatatlan borzalom. Az utolsó percek kínjai, a mentésben részt vevő emberek hiábavaló segítsége.

A vonat Szajolnál kisiklott. 31 utas halt meg. Márkus Péter és Csók Noémi is közöttük volt.  Azért fáj jobban, mert személyesen ismertem őket. Fiatalok voltak, szépek, tele örömmel, készülve a boldogságra. Péter aznap akarta megkérni szerelme kezét, hogy összekapcsolhassák életüket örökre. Ezért várta a lányt. Olyan izgatott volt, hogy nem bírta kivárni, hogy megérkezzen, inkább elindult elé egy másik vonattal, csak egyetlen megállónyit...

Húsz évvel ezelőtt, ezen a napon .

Együtt vannak, egy sírban eltemetve. A sírkövön egy lány borul a fejfára, mintha zokogna, mellette áll a fiú gitárral kezében… Sírjukról soha nem túnik el a virág, és mi sem tudunk könnyek, és egy ima nélkül tovább menni.

Noémi, Péter! Nyugodjatok békében. Ha van túlvilág, most ott biztosan boldogan együtt vagytok, ahogyan az életben szerettétek volna…

Mi, akik itt maradtunk, fájdalommal emlékezünk Rátok, és mindazokra, akik néhány felelőtlen ember miatt akkor, ott, életüket vesztették.