Nem félek tőletek ásító mélységek,
a tiszta víztükörbe belesimulok,
sodródó lényemmel ostromlom az eget,
arcomhoz úsznak a hullámok, lágy habok.

Tavaszi zápor oszt áldás az epremre,
én sárrá mállva is, hamuvá hamvadva
zuhanok, repülök az ismeretlenbe,
várok és várok arra a harmadnapra.

Betegség, megvetés sokszor volt a részem,
mert nem lettem csak anyagba fojtott magzat,
kiutat keresek a részben, egészben,
és az űr alattam a biztos talapzat.

Pórázon vezetem a végtelen szélére
félelmem, hol még ősrobbanás dübörög,
a teremtésnek már sosem lehet vége,
oldanak angyalok, láncolnak ördögök.

Szép tavam partjához visz mindig a sétám,
ott köszönnek rám a hajnalok, alkonyok,
elengedi kezem az Isten, a Sátán,
a vízre eresztek egy remény-csónakot.

A mélységet, magasságot átevezem,
izzik, füstölög és könnyez a zsarátnok,
a rozsdás iránytűm mutat utat nekem
és vigasz-mítoszok, nincsenek határok.

2014. április 22.