Fekete fellegek, hogy gyűltek,
majd fejünk felett tornyosultak,
ijesztő habdunnának tűntek,
ahogy a magasban vonultak.

S e rémisztő feketeségből
hirtelen fény villant az égen,
egy csöpp kis hópihe a fényből
előtűnt, oly lágy és törékeny.

Körülnézett, vajh' várnak-e rám,
örül nekem a gyereksereg?
Vagy elbújjak, némán és sután,
észre sem veszik, ha elmegyek?

Tétovázott, átlátszó testét
a gyenge napfény simította,
de mégsem adta fel reményét,
a gyerekek örülnek, tudta.

Hát elindult... lassan, csendesen...
hívta, szólongatta társait,
amíg a susogó fenyvesen
hó lepte az erdő álmait.

Hópihécske végre boldog volt,
fehérre festette a tájat,
percek alatt csodát varázsolt,
hogy fákra terített dunyhákat.

Nem bánta ő már egyáltalán,
hogy örülnek-e az emberek,
tudta, érezte, ez nem talány,
boldogak lesznek a gyerekek.

Belepte a tájat, csodás volt,
fehéren csillogott szépsége,
báli ruhája fényt varázsolt...
kell ennél szebb téli kép s béke?

2018. december 21.